A japánok az ezerötszázas évek végén nagy hadsereggel támadtak Koreára. Szószan külön egységet szervezett szón szerzetesekből, és szerzeteshadtestével nagymértékben hozzájárult az ország sikeres védelméhez. Aztán lemondott és kolostorba vonult.
A király kitüntetésekkel és címekkel halmozta el (az adományozott cím így hangzott: „a nemzet fő szón mestere, a szón és a tanok tábornoka, a vallás védelmezője, mindnyájunk megmentője”) Szószant, a hetvenéves szerzetest (?–1604). A főváros, Szöul visszafoglalása után azonban, amikor már világossá vált, hogy a megszállókat sikerül kiűzni, Szószan lemondott minden rangjáról és címéről, hogy kedves hegyi kolostorába vonuljon vissza, elmélkedéssel és versfaragással töltve élete hátralevő éveit.
A hagyomány szerint alábbi versét közvetlenül tábornoki rangjáról való lemondását követően költötte, és nem szánta a nagy nyilvánosságnak.
Dicsőség? Hírnév? Vagyon?
– bizony nagy ívben,
igen magasról
utasítom
el.
