Edith Piaf csak arról a komponistáról vett tudomást, akit ismert, aki az „ellenségnek” is szerzett néhány sikeres számot, azt nem vette komolyan…
Michel Vaucaire, a szövegíró ragaszkodott hozzá, hogy létrehozzon egy találkozót Edith Piaffal, így magával hurcolta a fiatal Charles Dumont komponistát is – akivel együtt szokott dolgozni – a boulevard Lannes-ra.
– Amint látják – kezdett rá csípősen -, rendkívül fáradt vagyok. Siessenek. Csak egyetlen sanzont. Tessék. A zongorához!
A fogadtatás melegnek nem volt éppen melegnek mondható. Vaucaire mégis mosolyogva bólintott rá. Dumont három ugrással a zongoránál termett. A drukk fojtotta. Dumont játszott. Ujjai remegve siklottak a billentyűkön, fátyolos hangján pedig eldadogta a dalt, amit Vaucaire-rel komponált. Amikor befejezte, hosszú csönd állt be, melynek végén várta az ítéletet.
– Eljátszaná újra? – kérte Piaf ellentmondást nem tűrő hangon. Dumont mekegő hangon elszánta magát, és játszott.
Alig ért a feléig, amikor Piaf félbeszakította és egyszerűen azt mondta: „Félelmetesen jó”. A díványhoz vonszolta magát, ahova nehézkesen lerogyott.
– Mi a címe a sanzonnak? – kérdezte Piaf.
– Nem bánok semmit (Je ne regrette rien), Edith – buzgólkodott a válasszal Vaucaire.
– Félelmetesen jó… egyszerűen félelmetesen jó – ismételgette Piaf, majd hozzáfűzte újra megtalált fensőbbségével: – Ez kell nekem a következő turnémra!
Forrás: Jean Noli: Piaf, a titok
