Tanzan, a Japán császári egyetem filozófiaprofesszora zen szerzetesként legalább akkor tiszteletnek örvendett tanítványai körében, mint tanárként a 19. században. Mindegyikünk a magáét, vallotta szerzetesi élete alatt.
Tanzan és Ekido együtt vándoroltak egy földúton. Szakadt az eső, s úgy tűnt, jó ideig nem is áll el.
A két szerzetes a keresztútnál egy fiatal lányba botlott, aki sehogy sem mert nekivágni a sártengernek, hogy a másik, szárazabb útra jusson, mert féltette szép selyem kimonóját.
– Gyere, gyermekem, segítek! – szólt Tanzan, és karjába kapva a törékeny leányt, átvitte a pocsolyán.
Ekido semmit sem szólt, de láthatóan nem tetszett neki a dolog. Amikor azonban jóval később egy templomhoz érve éjjeli szállásukra tértek, nem bírta tovább megjegyzés nélkül:
– Mi szerzetesek nem mehetünk a fehérnép közelébe! – mondta megrovóan. – Különösen fiatal és csinos nőszemélyekhez nem közeledhetünk. Ez veszélyeket rejt magában. Ezt tudnod kellene neked is. Akkor hát, mondd meg, miért cselekedted azt, amit cselekedtél?!
– Azt a lányt én már rég odahagytam az úton – felelte nyugodtan Tanzan. – Te talán még mindig magaddal cipeled?
