Stan Getz tenorszaxofonon játszott, bár az a szó, hogy játszott, nem fejezi ki pontosan azt a kapcsolatot, ami közte és hangszere között fennállt. A szaxofon volt a hangja, a finom, költői ihletésű egyéni útja, mely a vágyait és belső életét tükrözte, mert a valóság merőben más volt…
Getz még csak a hőszas éveinek közepén járt, de már előkelő helyen volt a jazz zenészek népszerűségi listáin, és a legjobb tenorszaxofonosok között tartották számon. Teljesen nyitott volt a kor zenei irányzataira, érdekelte a bebop, de úgy érezte ez a modern, speciális harmóniavilágú jazz számára túl gyors tempójú. Charlie Parkert, a bebop úttörőjét nagy tisztelettel figyelte, de inkább Lester Youngtól tanult. Egyszerre akarta befogadni és átformálni a szving, a bebop és a cool vívmányait úgy, hogy egy sajátos, csak rá jellemző stílust hozzon létre.
– Az alkotás legjobb útja, az h alfa-állapotba kerólünk. Az alfa-állapot voltaképpen nyugalmi koncentrációt jelent. A fogalmak között vannak különbségek. Amikor egy könyvelő dolgozik, nincs alfában, egyszerűen csak koncentrál. A jazzmuzsika – de más zenei közben is – a zenész mind fizikai, mind mentális szempontból feszült állapotban van.
Sajnálatos módon Getz az alfa-állapot elérését legtöbbször drogokkal és alkohollal segítette elő.
