Fadrusz János, a 19. századi magyar történeti szobrászat egyik legnagyobb alakja, számos országos hírű remekmű alkotója erős ember hírében állt, és erejével már csak a temperamentuma vetekedett. Ha valami nem tetszett neki, azt látványosan ki is nyilvánította.
Fadrusz János, az emlékmű-szobrászatunk remeklő mestere lakatosinas és fafaragólegény éveiből hozta magával hatalmas erejét, a pesti művészek életét élve sem fogta vissza magát, ha éppen úgy adódott. A Vigadó kávéházi művésztanyán, ahol kedd esténként barátaival találkozott, legtöbbször az irodalmi és művészeti viszonyok siralmas voltán keseregtek.
Fadrusz nagyon nekibúlsulhatott, mert egyszer csak felemelt pörölyét, rásújtott vele a márványasztalra, az nagyot reccsent és elrepedt.
A szomszéd asztalnál a főváros urai ültek, s a nagy koppanásra, reccsenésre ijedten kapták fel a fejüket.
– Mi a baj, János? – szólt át az egyik ismerős „törzsfőnök” a művészasztalhoz.
– Semmi – felelte szelíden Fadrusz. – Diskuráltunk a közállapotokról.
