A vörös postakocsi révületét idéző vén konflison kocogott hazafelé az úriemberesen kiöltözött Krúdy a margitszigeti sárga kastélyba, hosszú-hosszú évek során át megszokott otthonába. Ketten ültek a kocsiban a fiával, lóversenyről jöttek…
A hídőr, aki gyakran intézte az író apró-cseprő ügyeit, postáját is átvette, ha a küldönc nem akart elkutyagolni a sárga kastélyba messziről is megismerte Krúdy Gyula konflisát. Elé szaladt az úttestre, de a közeledő kocsiból egyszer csak harsány „Hajts!” hallatszott, és a hídőr látta, hogy a kocsis a lovak közé vág.
„Legközelebb kipótolom” – gondolta magában, s meglepetése felháborodássá mérgesedett, mikor azt tapasztalta, hogy a hídőr, szeszélyeinek tudója, keresztbe áll a kocsiúton, és karjait szélkelep módjára forgatva, megállást parancsol.
– Mi az? Mi történt? – hajolt ki méltatlankodva az író a fékező kocsiból. – Micsoda erőszakoskodás ez?
– A postás! – kiáltotta lelkendezve a hídőr. – A pénzes postás…! Pénz jött, sok pénz, itt van, tessék gyorsan átvenni!
Krúdy egyszerre megbékélt és felélénkült.
– Az más – mondta hanyagul és szelíden. – Ha pénzt hoztak, az más. Nem mondom, hogy éppen rosszkor jött. A lovacskák ugyanis ma igen helytelenkedtek.
Átvette a bankjegycsomót, és gyorsan rápillantott az utalványra. A békéscsabai Tevan könyvkiadó közölte, hogy leköti a Világban megjelent Tegnapok ködlovagjai című munkáját, és máris küldi az előleget.
– Hogy el ne felejtsem – jegyezte meg könnyedén -, a hídpénz… Fogja barátom.
Kihúzott a kötegből jó néhány bankót, és átnyújtotta a hídőrnek. Aztán kedélyesen, derűsen szólt fel újra a bakra:
– Hajts!
