Az irodalom mindig átszőtte Molnár Ferenc életét, még akkor is, ha házassága előtti nőügyeiről, vagy zsenge ifjúságának egyik kalandjáról mesélt…
Akkoriban gyakran járt az Omnia moziba, de nem a film érdekelte, hanem egy fiatal, csodaszép lány, aki a szünetben cukorkát, csokoládét árult. Udvarolt neki, néha vitt apró ajándékokat, de sok sikere nem volt, a lány minden ostromnak ellenállt. Végre egy gyönyörű májusi napon elfogadta a meghívást, és beültek egy cukrászdába. A harmadik sütemény elfogyasztása után a lány így szólt:
– Tudom, tetszem magának, hát idefigyeljen! Említette, hogy maga valami költőféle, ha ez igaz, akkor írjon hozzám egy verset. Sokan udvaroltak már nekem, de verset még senki nem írt hozzám.
Másnapra megbeszéltek egy újabb randevút. Amikor Molnár belépett ugyanabba a cukrászdába, a tünemény izgatottan kérdezte:
– Na, kész a vers? Mutassa!
– Még nem írtam le, de elmondom kívülről.
– Mi a címe?
– Szeptember végén – válaszolt, és várta a kacajt, ami elmaradt.
– Na, halljuk– kérlelte a lány.
Így hát Molnár belekezdett: „Még nyílnak a völgyben…” stb. Amikor odaért, hogy „S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme / Hogy elhagyod érte az én nevemet?” – a lány leállította:
– Ez vers? Ez borzalom! Mi az, hogy szeptember végén? Május 7-e van. És mi az, hogy elhagyom valami másik srácért a maga nevét? Hiszen azt se tudom, hogy híják magát, csak azt tudom, hogy valami Feri. Menjen, látni sem akarom!
Molnár így összegezte a történteket:
– Ez volt életem és Petőfi Sándor legnagyobb bukása.
Forrás: Kalmár Tibor: A nagy nevettetők
