A dualizmus korában nem ment ritkaságba, hogy valaki egyszerre bírt hatalommal az irodalmi életben és a politikai arénában is jelentős küzdőfélnek számított. Gyulai Pál költő, kritikus bátran szólt Jókai ellen, igaz, nem biztos, hogy célba talált.
Gyulai Pál magának való ember volt, sokan igazságtalannak, mások pedig nemesnek, tartották, egy biztos: sokat zsörtölődött. Illetve, Jókai Mórral zsörtölődött sokat. Enyhén szólva, erős fenntartásokkal ítélte meg Jókai regényírói munkásságát.
Az apró termetű nagy kritikus egyszer igen belemelegedett a személyes bírálatba. Valamikései Jókai-műről volt szó, amely valóban nem a legjobbak közé tartozott.
– Nem jó a legújabb regényed, Móric – állapította meg Gyulai, és bizonyított is. – Így silány, úgy silány, ez is hibás benne, az is hibás benne… Egyszóval: rossz.
Talán Jókai érzett valamicskét az igaságból. De az is lehet, nem akarta elhinni. Mindenesetre elővette legerősebb fegyverét, a mosolyt, és szelíden mondta a pattogó Gyulainak:
– Az isten áldjon meg, Pali, ha olyan rossz, minek olvasod. Nézd, én roppant jóknak hallom a te kritikáidat, és mégsem olvasom…
