Nagy Lajos és néhány barátja mindennap, ebéd után a Japán-kávéházban szokott találkozni. Törzsasztalukhoz József Attila is eljárogatott.
József Attila rajongásig szerette Nagy Lajost. Egyik verseskötetét mint apjának dedikálta. Nagy Lajos is szerette a nála huszonkét évvel fiatalabb József Attilát, elsősorban mint derék, kedves fiút. Költészete iránt már hidegebb volt. Sokat vitatkozott Attilával, és e viták nemegyszer épp a költészet körül zajlottak le.
Nagy általában nem volt valami jó véleménnyel a versírókról. Számára sokáig csak Petőfi volt a költő, no meg Arany és Ady néhány versét tartotta költői remeknek. Lenézte a poézist, amely mögött nem állt igazi költői magatartás. Főleg a rímfaragókra fakadt ki:
– Ide figyelj, Attila! Milyen az átlag költői gyakorlat – szólt József Attila felé biccentve. – A költő nagyon szereti az almát és ez érzésének versben akar kifejezést adni. De nem talál megfelelő rímet. Habozás nélkül írja tehát:
„Legjobb gyümölcs a retek,
Melyet nagyon szeretek.”
– Lajos bátyám, igazi átlagköltő vagy. Tényleg szereted a retket?
