Egyszer a kabaré szünetében a folyosón egy elegáns úr szólította meg Nagy Endrét…
Egyszer – akkor már virágzott az Andrássy úton a kabarém – szünetben a folyosón egy elegáns úr szólított meg:
– Gratulálok – mondta. –, mondhatom, ez a legjobb kabaré, amit eddig láttam! Pedig szeretem ezt a műfajt, minden kabarét meg szoktam nézni, ami utamba esik.
– Igen? Nagyon köszönöm! – feleltem bágyadt udvariassággal.
– Nem azért mondom, igazán nem szoktam hízelegni. De ez a kabaré jobb, mint a müncheni és a párizsi kabarék. Várjon csak… Ha nem tévedek, Edinburghban láttam egyszer egy kabarét, amely ehhez fogható volt. De ez még annál is jobb.
Most már kezdtem megkülönböztetett tisztelettel nézni rá. Akkor még nem voltak filléres vonatok, ritka nevezetesség volt a világjárt ember. Ő nyugodtan állta a pillantásomat, és mosolyogva mondta:
– Úgy látszik, nem ismer rám. Pedig mi nagyon régi ismerősök vagyunk.
Akárhogy törtem is a fejem, nem tudtam visszaemlékezni rá. Ő aztán segített a memóriámnak:
– A városi reáliskola pincéjében volt egy kis foltozó varga műhelye. Oda jártak le a gyerekek, ha elszakadt a cipőjük.
Most már emlékeztem. Hogyne emlékeztem volna. Sokszor elüldögéltem mezítláb a műhelyében, és elbeszélgettem véle, amíg a cipőm talpára ráütötte a foltot. Ez volt a Moskovitz. Most Magyarország legnagyobb cipőgyára az övé. Mindenütt látható a plakátja, a szőrmékbe bugyolált sarkutazó, aki végre eléri az Északi-sarkot, és kétségbeesetten kiált föl: „Megelőzött Moskovitz”. Országos szállóige volt ez már.
Forrás: Nagy Endre: Egy város regénye
