Kölcsey nőtlen ember volt, viszont rajongott testvére gyermekeiért, akik Debrecenben jártak iskolába. Szigorúan felügyelte oktatásukat, ami nem minden gond nélkül zajlott…
A Kölcsey gyerekek tanítója nem más volt, mint Obernyik Károly drámaíró, aki később Petőfi barátja, a „Tízek” egyike lett.
Szegény Obernyik akármennyit vesződött a gyermekekkel – semmi látszata nem maradt! Nagyon röstellte a dolgot, mert tudta, hogy Kölcsey év közben ellátogat Debrecen városába, és ellenőrzi a gyermekek tanulmányi előmenetelét.
Úgy is történt.
Kölcsey Ferenc elölről, hátulról, mindenfelől forgatta a könyveket, ellenőrizte az irományokat, hogy találjon már végre egy olyan kérdést, melyre kedves rokonai felelni tudnak; de csak nem talált.
Aggodalmában Obernyik vörös volt már, mint a rák, mintha csak ő volna e nagy tudatlanság oka.
A vizsgáztatás végén a fiúk kimentek, Kölcsey pedig mélyen elszomorodva fordult a fiatal nevelőhöz:
– Kedves öcsém, velük van mindig?
– Egy percig sem megyek el tőlük.
– Magyarázza nekik a tanulmányokat?
– Majdnem tüdőszakadtig, tekintetes uram. Emberségemre mondom! – felelte teljes meggyőződéssel.
Szavai nem maradtak hatástalanul. Kölcsey Obernyikre nézett, majd visszafojtva mérgét, szelíden megszólalt:
– De látja ön, barátom, hogy semmit sem tudnak, akármelyiket is kérdem!
– Fájdalom, igaz!
– Tehát mi lehet ennek az oka?
Obernyikből ekkor kitört az eredménytelen munka miatti keserűség:
– Én igazán nem tehetek arról, ha a tekintetes úr egész famíliájának az esze mind a tekintetes úr fejében összpontosult!
