Mikszáth Kálmán sokkal inkább szeretett írni, mint olvasni…
De hogy ő nem sokat olvasott – megbocsátható. Megírta, amit hallott-látott: az életet. Ennek a „nem olvasunk”-nak azonban egyszer meg is adta az árát.
Hogy azok, akiknek illett volna, alig ismerték, s csak véletlenül olvasták, vagy egyáltalán nem olvasták, amit írt, az elég szégyen. Csakhogy ennek a „nem olvasunk”-nak azonban egyszer meg is adta Mikszáth Kálmán az árát. Az történt, hogy Szabó Endre, az Üstökös szerkesztője novellát sürgetett Mikszáthtól a lap számára.
– Írni nem írok – köntörfalazott Mikszáth -, mert hogy éppen tintaiszonyban szenvedek. De elmondok egy jó esetet a tinnyei jegyzőről, írd meg!
Elmond egy kis anekdotát a tinnyei jegyzőről. Szabónak tetszett a história, megírta, kiadta, s mikor ismét találkoznak, rázogatja ám a kezét Mikszáth:
– Jól megírtad a tinnyei jegyzőt. Jobban, mint ahogy én megírtam.
– Te…M – álmélkodik Szabó. – Hát te azt már megírtad?
– Hogyne. Régen. Még a Szegedi Naplóban.
– No, megállj!
Telik-múlik az idő, vagy egy hónap múlva, vacsora utáni kedélyeskedés közben Szabó Endre megjegyzi:
– Volna egy neked való témám, Kálmán. Én rest vagyok megírni, meg nem is tudnám úgy megcselekedni, mint te.
Azzal elmondja neki Dosztojevszkij Krokodilus című szatirikus elbeszélésének tartalmát. Mikszáth otthon nekiül, megírja, és már a következő héten közölni kezdi folytatásokban a Pesti Hírlapban. Négy-öt számon át szorgalmasan meséli a Krokodilust. Mikor alaposan belemelegedett a történetbe, Szabó Endre előszedi a lefordított Dosztojevszkij-novellát, és leadja hétről hétre az Üstökösben.
Találkoznak Mikszáthtal. A máskor kedélyes arc sötét és fenyegető.
– Kutya vagy – sziszegi rákvörösen. – Becsaptál.
– Egyikünk kutya – ismeri el Szabó Endre -, a másikunk eb.
– Hogy-hogy?
– Hát a tinnyei jegyző?
Mikszáth húsos arca halványulni kezd. Aztán belepi a megértő, barátságos mosoly.
– Jó tromf, komám – adja meg magát. – Sikerült. Üssön beléd a mennykő!
