Modigliani aktjainak titokzatossága az idős Renoirt is gondolkodóba ejtette…
Amedeo Modiglianit elkeserítette, hogy nem értik művészetének lényegét. 1918-ban Anders Osterlind szívesen látta vendégeként a dél-franciaországi üdülőhelyen, Cagnes-sur-Merben lévő lakásában, amely csak néhány méterre volt az öregedő zseniális művész Pierre-Auguste Renoir otthonától.
Osterlind visszaemlékezése szerint az útját kereső Modigliani egy szép, ám fáradt és piszkos olasz hercegnek nézett ki, mint egy genovai hajó kirakodó munkása lett volna.
Modigliani nem merte felkeresni és meglátogatni Renoirt, így nem csoda, hogy majdnem elájult, amikor egy nap a barátja kertjében tett sétáját megzavarták: a mester egy kerekesszéken közeledett felé egy szobalány segítségével. Modigliani, aki egy száműzött herceg arcával élt, nem tudta elhinni a csodát. Egészen elsápadt.
– Szóval, ön is festő, fiatalember? – kérdezte kicsit kötekedve Renoir, mire Modigliani félénken válaszolt:
– Pinto.
Az idős impresszionista mester ismét ránézett:
– És örömmel fest? Mert csak a legnagyobb átéléssel és örömmel szabad festenie. Örüljön az életnek, fiatalember. Festeni ugyanolyan örömmel kell, amilyennel egy nőt szeretünk. Hosszú ideig kell simogatni a vásznat… Igen, hosszú ideig simogassa őt, mintha csak modelljének a fenekét simogatná. Én a festmény befejezése előtt minden egyes nap mélyen belefeledkezem.
Modigliani erre dühösen fortyant fel, hogy őt nem érdekli a női fenék – és valóban, legtöbb aktját szemből ábrázolta.
Forrás: elespanol.com
