Molnár Ferenc nem tudta, hogy egy április elsejei tréfa főszereplője lett…
Zugligeti, lapunk barátja
Hétfőn egy kis meglepetés ért bennünket Zugligeti nem jelentkezett. Ez a meglepetés kedden csak növekedett, szerdán bámulattá, csütörtökön a legnagyobb csodálkozássá, sőt pénteken már egyenesen megdöbbenéssé fajult, – mert Zugligeti – hiába teltek a hét napjai – nem jelentkezett.
Szombaton aztán poén gyanánt megjelent Zugligeti. Először úgy látszott, mintha hosszas elmaradása semmi különös dologgal nem volna kapcsolatban. De aztán az éles szemű segédszerkesztő, aki derék barátunkat egyébként is előlegezett bizalmatlansággal szokta fogadni, ráncos homlokkal szemlélte Zugligeti ábrázatát.
Ezen a zseniális és rosszul borotvált ábrázaton valóban fel lehetett valami szokatlant fedezni: a huncutkás mosoly egy bizonyos nemét, amely a gyermeteg báj és az atyai móka jeleit egyesitette magában.
Amerikában bebizonyosodik Molnárról, mennyire eltéphetetlenül magyar író. Kamaszkorától fogva megszokta a mindennapi munkát. A Plazában is dolgozik. Nem megy az írás.
– Igen érdekes újságot hoztam az uraknak.
– Már tudjuk, – felelte a segédszerkesztő hidegen.
– Mit?
– Akármit mond, azt már tudjuk.
– Bocsánat, ezt nem tudják. Nagy szenzáció, tessék illő figyelemmel hallgatni. Molnár Ferenc most írja az új darabját a Vígszínház számára. Már megkezdte.
Ez valóban szenzációs hír volt. Mi tűréstagadás, a hír nem kis izgalmat keltett a szerkesztőségben. A segédszerkesztő máris villámgyors mozdulattal emelte fel a telefonkagylót és felhívta a Vígszínház igazgatóságát.
Ekkor Zugligeti pokoli kacagásban tört ki.
Édesen hahotázott és könnyes szemmel kiabálta:
– Április elseje! Április elseje! Beugrottak!
De kacagása nem sokáig tartott. A segédszerkesztő ugyanis, aki a kérdést már feltette a Vígszínháznak a következő telefon-választ kapta:
– Megfoghatatlan, honnan hallották az urak, de a hír megfelel a valóságnak. Molnár elmondta nekünk egy pár szóval az új darabja tárgyát és megkezdte a munkát. Többet semmiesetre sem árulhatunk el, mert köt az illusztris szerzőnek tett ígéretünk.
Zugligeti majdnem elájult, mikor a telefonválaszt meghallotta. Hebegett dadogott és csak nagy nehezen tudta kinyögni:
Hallatlan! Hazudni akartam és igazat hazudtam…
A segédszerkesztő kivételesen a legnagyobb nyájassággal vigasztalta:
– Nem baj, öregem, ez a hír olyan kedves és örvendetes nekünk, hogy még akkor is honoráljuk, ha hazudta, mert igaz.
Rátkai Márton adott nekünk valamit jótékonycélokra. Fogja, önnek adjuk. Itt egy korona!
Zugligeti átvette a pénzt, megnézte és meglepve horkant fel:
– Hiszen ez egy forint, nem egy korona!
A segédszerkesztő, akinek ragyogott az arca az új Molnár darab hírére, atyai mosollyal felelte Zugligetinek:
– Becsaptam! Április elseje!
Forrás: Színházi Élet, 1916; EPA.OSZK
