Az 1930-as évek végén Tamási Áron Kolozsvárról Budapestre érkezve, a New York kávéház előtt szembetalálkozott Móricz Zsigmonddal. A neves író komolyan csevegni kívánt Tamásival…
Tamási Áron örömmel üdvözölte Móricz Zsigmondot. Ez kedvesen fogadta az üdvözlést, megállt és így szólt:
– Hát rég nem láttuk egymást.
– Rég, Zsiga bácsi – felelte amaz.
Erre egy cseppet elgondolkozott, mintha el akart volna magában valamit határozni. S úgy látszik, el is határozta, amit akart, mert hamarosan így folytatta a szót:
– Jó volna, ha egy kicsit cseveghetnénk.
Áron ráhagyta.
– Jó volna.
Zsiga bácsi ismét gondolkozott egy cseppet, némi felhővel az arcán. Majd kis szünet után végre az árny elszállt, s így szólt:
– Délután háromkor. Jó lesz?
– Jó lesz, Zsiga bá – mondta Áron.
– Itt fenn, az Otthon-körben.
Nagy megnyugvással váltak el, hogy délután három órakor találkozhassanak majd. Az Otthon-körben egy kávé mellett Tamási Áron már magában mosolyogva várta, hogy ez a história miképp fog tovább kerekedni.
– Hát itt vagy? – szólította meg Móricz a fiatalabb írót.
– Itt vagyok.
Móricz Zsigmond előbb körültekintett, nehogy elhamarkodjon valamit. Majd nagy elhatározással leült az asztal mellé. Tamási ránézett Zsiga bácsira, hogy a csevegést vajon mivel kívánná elkezdeni. De a kedves ravaszkás mosolyú tekintetű Móricz csendben ült, majd a pincérnek halkan ennyit mondott:
– Egy feketét!
Tamási őszinte tisztelettel nézte, hogy az idős író milyen türelemmel kavargatja a kávéját, de nem szólt semmit, nehogy megzavarja a „csevegés” fonalát. Móricz felnézett a csészéből, majd játszi ravaszság bújt két szemébe. Rátekintett az Áron szivarjára, s intett a pincérnek:
– Egy szivart, kérnék!
Hoztak neki egy szivart, s befelé mosolyogva rá is gyújtott mindjárt. Pöffentett egy füstöt s valamivel élénkebb mozdulattal Tamásira emelte a szemét, aki kissé feléje is fordult. Tamási úgy gondolta, hogy nem volna illendő, ha fiatal író lététre erőszakolná a csevegést. Inkább ő is ivott a kávéból egy kortyot. Iszogatás és pöfékelés közben néha egymásra néztek, el-elsuhanó mosollyal a szemükben.
Elfogyott a kávé. Elfogyott a szivar.
– Talán menjünk! – mondta akkor Móricz Zsigmond.
– Menjünk – felelte Tamási Áron.
Fizettek, s szép lassan kifelé indultak. Egymás mellett mentek, meghitt egyetértésben, s néha még meg is torpantak, mintha a csevegés egy-egy fordulata állította volna meg őket.
A kapu előtt megállt Móricz, s szembefordult Tamásival. Kis barna szemében meleg derű látszott, mint aki fontos dolgokat osztott volna meg, és kedve szerint cseveghetett.
– Hát a viszontlátásra, drága barátom!
– A viszontlátásra, Zsiga bácsi! – felelte Tamási.
S ahogy külön-külön mind a kettő ment a dolga után, az a jóleső érzés töltötte el szívüket, hogy: lám, kevés szóból is meg lehet érteni egymást.
