Fejtő Ferencre nagy hatással volt József Attila személyisége és barátsága…
„Egyszer a Medvetánc megjelenése után tréfálkozott velem, hogy tanáros-pedánsan osztályozom a költőket. Igen, mondtam, öt jegyem van: rossz költő, jobb költő, jó költő, kitűnő költő és nagy költő. – Engem minek tartasz? – kérdezte hamiskásan, elismerésre szomjasan. – Már több vagy mint kitűnő, de még nem vagy nagy – feleltem, félig tréfálkozva, félig meggyőződéssel. – Ohó – csapott rám -, nem úgy van ám. Én már most, még ha itt e helyben meghalok is, nagy költő vagyok. ( Ne higgyék, hogy hencegve, öntelten mondta ezt; tárgyilagosan, ahogy verseit írta és előadta….) Vitába szálltan akkor vele, a műítész pedantériájával: hogy vannak még hiányok, feladatok művében, hogy – mint meg is írtam: – az Ódában új hangot pendít meg, férfihangot, de csak egyetlenegyszer, holott többször szeretnénk hallani mély búgását… S hogy a végső kérdésekhez, a lét értelméhez, a halál rettenetéhez még nem is nyúlt. Ragaszkodtam sémámhoz, a „nagy” költészetről; tudálékosan közöltem vele a nagyság pályázati feltételeit. Remegve és tehetetlenül láttam aztán, amint e feltételeket hamar s önvesztére, természetének, sorsának irgalmatlan törvénye szerint teljesíteni kezdte. Irtózatos árat fizetett a nagyságért! De semmivel se maradt adós. Alig vigasztal most más, mint hogy megmondhattam neki ezt, hogy hódoltam neki.”
Forrás: Fejtő Ferenc: József Attila, az útmutató, 1948
