Bensőséges barátot választani nagy dolog volt ez abban az időben, mikor úgy termettek a méltóságos urak, mint eső után a gomba. De Móra Ferenc még a pertuban is igen válogatós volt.
– Unikum vagyok én, azt hiszem – mondta jó embereinek Móra. – Unikum, mert nekem egyetlen méltóságos barátom sincs.
Tíz ujján megszámlálhatta azokat az embereket, akikkel legszűkebb környezetén kívül tegezési viszonyba lépett. Pedig sokan pályáztak rá, hogy „brudert” igyanak az országos nevű, szeretett és becsült íróval.
Egyik ismert pesti könyvkiadó vezetője már több kísérletet tett, hogy Móra Ferenc barátai sorába léphessen. Egyszer aztán leruccant Szegedre, s megvárta Mórát kedvelt sörözőjében. Mellé telepedett, és leste az alkalmas pillanatot. Végül, mikor látta, hogy csak halad az idő, de eredmény semmi, elhatározta: maga vág neki a dolognak. Valahogy csak elsül.
Hozták a habzó söröskorsókat, letették a Móra-asztal vendégei elé, a pesti kiadó megragadta a magáét, felpattant, és kivágta a következőket:
– Mester! Köztudomású, ön előtt is ismert tény, hogy én könyvei forgalomba hozatalával és terjesztésével sok-sok sikert szereztem önnek. Talán nem szerénytelenség a kérésem: tekintsen engem benső barátjának, kitől bármikor bármit kérhet, és méltasson arra, hogy tegezzen!
Lekoppantotta poharát az asztalhoz, és gyöngéden hozzátette:
– Szervusz!
– Szervusz! – viszonozta meglepődve Móra, aztán elhallgatott. Néhány pillanat múlva új barátjára emelte okos szemét, és szelíden megszólalt:
– Kérlek, adj nekem háromezer pengő előleget a következő könyvem számlájára, barátom!
