A választóknak bizony másra van szükség, mint a képviselőknek…
Egyik nagynevű főúri képviselőnkről van szó, akinek gondja van arra, hogy kékbeli választói előrehaladjanak a művelődés útján is. Avagy anekdota arról, hogyan lobbiztak és milyen eredménnyel az 1900-as évek elején.
Egy-két gazdának kéz alatt vasúti jegyet küldött, hogy jöjjenek föl Budapestre a kettős ünnepkor a földmívelési kiállítást megtekinteni.
Az atyafiak örömmel zónáztak föl és nagyon büszkék voltak rá, amikor grófi képviselőjük (aki egyébiránt inasról is híres) maga vezette körül őket ebben a mi gyönyörű földmívelési kiállításunkban. Nem mondok talán újat vele senkinek, hogy jelenleg a magyar agrikultur-kiállítás a legszebb az egész világon. (Nagy szerencse, hogy a politikánkat nem lehet kiállítani.)
Az atyafiak szinte belekótyagosodtak a sok gyönyörűségbe. Egész délelőtt bámultak. Hírneves vezetőjük végre egy kis összefoglalással fejezte be:
– Látják, édes atyámfiai, az, amit láttak, sokkal jobb, tökéletesebb, szebb és hasznosabb, mint ahogy önök csinálják otthon. Az ország a mintákat kiállította, az önök dolga tanulni belőle és amit eddig nem tudtak, azt utánacsinálni. Okos magyar ember nem azt a sok hiábavaló lotyogást tartja haladásnak, hanem ezt!
Nagyon meg voltak hatva és a képviselő szíve szinte dagadt az örömtől.
– Mit szólnak hozzá?
A legöregebb szólalt meg:
− Most még csak azt szeretnénk kérem alássan tudni, hogy a napidíjunkat kitől kapjuk meg, és akkor minden, rendben lesz.
Forrás: Anekdoták a magyar közéletből (1913)
