A londoni emigráció alatt Pulszky Ferenc volt a menekültek segélypénztárának kezelője, s ebben a minőségében igen sokszor darázsfészekbe kellett nyúlnia, főleg, ha megtagadta egyszer-másszor a kassza megcsappant tartalma miatt a kért segélyt.
Ez pedig bizony többször megesett, s ilyenkor magára volt kénytelen zúdítani nem egy emigránstársa haragját.
Egy alkalommal egy ilyen mellőzött, aki különben Pulszky személyes jótékonyságát is élvezte, annyira ragadtatta magát, hogy késő este nyílt utcán támadta meg a mit sem sejtő Pulszkyt, s őt becsmérlő szavakkal illette a segély megtagadása miatt.
Az összekoccanásnak párbajjal kellett elintézést nyernie az emigráció többi tagjainak közbelépése folytán, s így történt, hogy a felek pisztolyra álltak egymással szemben.
Az első lövés a magáról megfeledkezett emigránst illette, de nem talált. Ekkor Pulszky a legnagyobb hidegvérrel végignézve ellenfelén, leeresztette pisztolyát és sarkon fordulva távozott.
Mikor segédei kérdezték, miért nem élt a lövés jogával, vállat vonva, csak ennyit felelt:
– Ugyan, csak nem vagyok bolond, hogy a saját kabátomra lőjek!
