Rippl-Rónai József visszaemlékezése szerint Rodin Balzac-szobra nagy hatással volt a közönségre…
„Hogy mily nehéz küzdelemmel járt különben Rodin érvényesülése még otthon is, a franciák között, annak bizonyságául álljon itt az a komikus eset, mely a Balzac-szobor kiállítása alkalmával történt a Szalonban s amely egyúttal karakterisztikuma a nyárspolgári ízléstelenségnek, mely minden új művészi megnyilatkozásnak gátja s ha csak lehet, megrontója. Megnyilt a régi Elisée – Szalon helyén, új kiállítási épületben az új Szalon, mely a kétféle Szalon művészeit egyesítette magában. Már elvonultak tudniillik a régi és a marsmezői Szalonok fölött a korábbi elválás okainak felhői, a marsmezei elvesztette már forradalmi jellegét és kezdett beleolvadni – visszaesni – a régi Szalon tradícióiba: összeölelkeztek hát újból s együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt, igaz, a kiállítási helyiségekben még – egyik, egyik felől, másik a másik felől – elkülönítve. Itt, a szobrászoknak szánt helyen – s külön jól kijelölt helyen – állította fel Rodin az új korszak legeredetibb szobrát. A köztársaság elnöke most is, mint minden évben, nagy, hivatalos környezetével megjelent a Szalonban. Megjelent és végignézte a kiállítást. Végignézte, de a Rodin Balzacját nem látta. Nem láthatta, mert – most következik a nyárspolgárízlés diadala, az a könnyfacsaró komikum, mely íme még Párisban sem menti meg a művelt köröket az utólagos szégyenkezéstől. Az történt tudniillik, hogy az elnök szeme elől eltakarták a szobrot, egyszerűen befedték ruhával. Mikor aztán az elnök elhaladt mellette és távozott a helyiségből, akkor levették a szoborról a leplet. Féltek, szegények, hogy az elnök megijed ettől a Balzactól, sőt nemcsak megijed tőle, hanem talán még véleményt is mond róla. És történt ez Párizsban, a művészvilág centrumában, a világ legelső szalonjában, a köztársasági kormányforma idejében.
Vagy hát igazán komoly kérdés az, hogy mi egy laikus nagyurnak véleménye a művészetről? Mit szóljunk akkor mi magyar művészek?”
Forrás: Rippl-Rónai József emlékezései, Nyugat, 1911
*Az anekdotát Rippl-Róna eredeti helyesírásával közöljük.
