Ki gondolná, hogy Kakuk Marci története Ruszka Gyuriék karácsonyával és Osvát Ernő ítéletével és vitájával kezdődött? Tersánszky Józsi Jenő anekdotájából mindenre fény derül.
Megjelent, gondolom, 1911-ben, a Nyugatban, egy Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésem. Ezt az elbeszélést egy ízben Osvát szemtől szemben, előttem, nemcsak az én legjobb művemnek jelentette ki, hanem a legjobb tíz magyar írás közé sorozta.
Ez nagy szó volt. Osvát nem dobálózott a nagy mondásokkal. Hát dicsérete rendkívül büszkévé és boldoggá tett.
Na de ebben a Ruszka Gyuriék karácsonya című elbeszélésben született meg a Kakuk Marci figurája. Ez a kültelki nőcsábász, életbölcs és tréfacsináló, chaplini alak. De hol volt még akkor Chaplin?
Elég az, hogy nekem kezdettől fogva az volt szándékom: Kakuk Marci figurájából nagyobb szabású regényhőst csinálok.
Amikor ezt közöltem Osváttal, kereken, mereven ellenezte. Emlékszem többek közt érvelésének egy részére:
– …Annak nincs értelme, hogy ön, mivel beleszeretett egyik jelentéktelen, bár mulatságos mellékalakjába, arra akarja ráaggatni a maga komoly, mély és nemes veretű művészetét…
Ez az! Ez a komoly és mély és tartalmas jelzőkkel védett unalom, tehetségtelenség és nagyképűség, hamis lélekelemzés, cselekménytelen irodalmi köldökvizsgálat, amely műfajban akad persze nagy érték is, de hát főleg azoknak az íróknak egyetlen erőssége, akik kilós művekben, a kiadók nyerészkedése vonalán, a divatot szolgálják ki mindenha.
Csak azért is, szó szerint az utcán, az éhenhalás mezsgyéjén, megírtam az első Kakuk Marci-történetet.
Viszont aztán, amikor a műnek sikere lett, és visszhangja támadt a komolyabb műbírálatnál is, Osvátnak volt szíve nyíltan beismerni tévedését. Majdnem egy Nyugat-szám egész kritikai rovatát áldozta az én jelentéktelen mellékalakomnak bélyegzett csavargómra. Aztán ő adta közre a másik Kakuk Marci-kisregényt, amit a mai nap is hányódó színdarabból írtam át, és indítottam el vele a sorozatot, amiből azonban máig kimaradt.
Miért? Kérdezik?… Mert enyhe vagy vad lendületű, de mindig valóságos közelharcomba került a Kakuk Marci mindenik, összesen hét kötetének elhelyezése akár szerkesztőknél, akár kiadóknál. A névsor ijesztő és tanulságos számomra, abban az értelemben, mit érjen a tehetséges művésznek, ha okos és szeretetteljes bár, de sugalmazókkal, befolyásolókkal nyomoríttatja meg elképzelését.
Osvát Ernő nagyságát természetesen ez nem rántja le. Ő előttem hasonlít a szentekhez, ahogyan meggyőződéseihez teljes jóhiszeműséggel és önzetlenséggel ragaszkodott mindenen át.
Jellemére nézve még kezdetben megjegyezhettem egy esetet.
Összezördültünk kissé. Hát micsodán? Azon, hogy helytelenítettem egy költeménynek a közlését, és nem akartam elfogadni az Osvát magyarázatát.
Neki egy kis állandó udvara volt, magamfajta, ifjabb írócskákból. És ezek, akárcsak az udvaroncok, áskálódtak, hízelegtek, háta mögött sugdosódtak, szót hordtak.
Egyikük panaszolta nekem, hogy Osvát a másik tanácsára meghúzatta vele, igaztalan, a művét. Mire azt mondtam vad, ifjúi önérzettel: ha nekem Osvát egy vesszőmet törli, akkor többet nem vagyok a Nyugat munkatársa!…
Huhh! Boldogan szaladt ifjú kartársam az Osvát kis társaságában közhírré tenni dölyfös kijelentésemet. Egyúttal persze a maga védelmében is. Aztán, amikor tárgyaltak, Osvát legjobb barátja és fönntartástalan talpnyalója csípősen „ravasz ember” néven illetett engem, aki hát belemegyek a háta mögött szerkesztőmnek lecsepülésébe.
De rosszul járt. Osvát hozzá fordult, és jól tagolva, jelentősen mondta:
– Ezt ne mondd! Tersánszky minden, csak nem ravasz. Ő szemembe szokta megmondani a kellemetlent is.
A futár gyorsan közvetítette nekem Osvát válaszát. És ezzel valóban alkalmat adott rá, hogy szégyelljem hetvenkedésemet, amivel már föltevésekre is megbántok olyan igaz és jó szándékú lelket, mint Osvát Ernő volt.
Forrás: Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
