Krúdy Gyula utoljára a Royal Szállóban találkozott Ady Endrével…
Ez a mai előadás nem tekinthető egyébnek, mint bevezetőjének a feljegyzéseknek, amelyek a költőről ez év folyamán a Nyugatban fognak megjelenni, azért már végzek is a mai penzummal, ott, ahol Ady Endrével utoljára találkoztam.
A tántoríthatatlanul hű Révész Bélának köszönhetem ezt az utolsó találkozást is, mint annyi jó találkozást Adyval az életben.
A költő levelében jelentette, hogy egyedül nem merészel elmenni éjszaka hazulról, magával hozza Csinszkát is. Az úrihölgy jelenléte miatt nem választhattuk tehát összejövetelünk helyéül valamelyikét a kedves fiákeres kocsmáknak, ahol annyi meghitt éjszakát töltöttünk. Kellő úrias miliőről kellett gondoskodni, bár Révész előadta, hogy a költő már nem tud emberek közé járni, napjait betegágyban tölti. Miután történetesen akkor a Royal szállóban laktam, könnyen elintézhettem a fogadóban, hogy olyan extra szobában terítsenek, ahová egyenesen az utcáról lehet bejutni anélkül, hogy valamely kíváncsi vendég pillantásaival zavarná a nyűgös, beteg költőt. Erre a legalkalmasabb volt az a szoba, amelyet az idő tájt Fehér szobának neveztek. A falon gobelinek, az asztalon kristály és ezüst szerviz, a szellőztető készülék még Révész Béla fekete szivarjainak a füstjét is könnyűszerrel megszűrte…
Ady váratott magára.
Már körülbelül tízre járt az idő, amikor egyik karja alatt egy doboz cigarettával, másik karján Csinszkával megjelent. Csinszka mosolygott, mint mindig, míg a költő hamarosan, de tréfásan is így üdvözölt:
– Igazán csak azért jöttem el, mert Süket és Bolond embereket nem szabad becsapni, akárcsak a gyermekeket. Alig bírtam felkelni az ágyból.
Szemügyre vettem a költőt. Testileg még nem látszott rajta olyan változás, amely néhány hét múlva bekövetkezendő végét jelezné.
Ezen a napon legjobban élt rajta a haja, amelybe nem tudta ezüstjét belekeverni a fájdalom, akármennyi testi szenvedésen ment át a költő. A szeme valamivel nagyobb volt, mint legutolsó találkozásunkkor. Az ajkszéle valamely belső láztól remegett és alig nyúlt az eledelekhez, inkább a boros flaskót vette kezelés alá, és a jó Révész nem tudta eltitkolni szomorúságát. Amiért aztán Ady a második pohár után megint a régi nyerítő hangot hallatta:
– Süketember – bolondember!
És ez a régi, kacajos vad hang: mintha jeladás lett volna arra, hogy a Fehér szobában a függöny szétlebbenjen és megjelenjenek kísértetiesen a múlt idők alakjai…
Elsőnek jött vérző mellével Zuboly…
A költő nyomban kijelentette, hogy ő valójában nem tudja elhinni, hogy Zuboly igazán meghalt volna. A csatatéren minden egyenruha egyforma.
Friss sírhantja alól kezét dörzsölgetve érkezett meg a vörös Grajna, akinek nem sikerült a temetés árával adósnak maradnia.
– Vörös ember, vörös kutya, vörös ló – egy se jó! – rikkantotta fel Ady, mintha valami megszálló borongást akarna elkergetni magáról.
Aztán még sokat beszélgettünk Léda asszonyról, aki ugyan testileg nem halt meg, de mégis halotti koszorúvá vállott a költő életében.
Itt Csinszka csendesen jelt adott a költőnek a távozáshoz, mert a kristályüvegekből már kifogytak az előre elkészített asztali borok.
A költő még egy darabig makacskodott – mintha a szfinxet akarná újólag megnyergelni… És a tomboló jókedvből egyszerre lezuhant a legnagyobb szomorúságba – mint akár azon a régi éjszakán a szfinx hátáról…
– Talán én is meghalok nemsokára – mondta olyan hangon, hogy megborzongtunk az asztalnál. Kopogtattak az ajtón – de még nem a Halál volt, hanem a pincér, aki az üres edényekért jött…
És a távozás közelségét látva a költő, két karjával magához vont és a fülembe súgta, hogy senki se hallhassa:
– Gyulám, ez az asszony nem ad nekem bort. Intézd te el, hogy egy kétliterest hazavihessek a télikabátom zsebében.
Elintéztem.
És ezzel vége volt az utolsó vacsorának.
Forrás: Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái, Nyugat, 1925
