Jókai nagyon szeretett lovat hajtani, csak kevéssé tudott. Felesége, Laborfalvi Róza egyre kérte, hogy legalább akkor ne hajtson, ha ő a kocsin ül.
Egyszer aztán, a Svábhegyre menet, a részeg kocsist mégis leszállíttatta a bakról, és maga vette kezébe a gyeplőt felesége nagy rémületére.
Jókai neki is hajtott szerencsésen egy útszéli feszületnek, ami olyan öreg fából volt, hogy feldőlt. Az arra menő sváb asszonyok nagy sivalkodásban törtek ki:
– Jessszesz! Tu betyar, du haszt Herrgott umgestossen!
Mire az író felnézett és huncut szemmel felelt:
– Hallgassanak kendtek! Ösmertem én ezt a keresztet még diófa korában!
