„A képen anyám a kamerába mosolyog, avval a huncut hunyorgással, amelyhez – ha volna a teremtésben stílusérzék – kizárólag könnyű, finom, csillogós életek tartozhatnának.” Esterházy Péter vallomásával köszöntjük az édesanyákat, pótmamákat, nagymamákat és keresztanyukákat.
Május első vasárnapján, idén május 7-én ünnepeljük az édesanyákat: az anyák napja több mint száz éve része az ünnepnapoknak. Noha a világ számos országában megünneplik az anyák napját, nem ugyanazon a napon. Magyarországon 1925 óta tartják május első vasárnapján.
Az anyák tiszteletére már az ókori görögök is rendeztek tavaszi ünnepet, ilyenkor Rheával, az istenek anyjával együtt ünnepelték az édesanyákat is. A történelem során később külön ünnepnapot szenteltek az anyáknak, a XVII. századi Angliában például a húsvétot követő negyedik vasárnapon a családjuktól távol dolgozó szolgálók hazamehettek, hogy e napot édesanyjukkal töltsék.
Magyarországon is az 1920-as években kezdődött az anyák napjának megünneplése, a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt honosította meg a májusi Mária-tisztelet hagyományaival összekapcsolva. Az első megemlékezést 1925-ben szervezték, 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé. Az ünnephez kapcsolódóan Magyarországon 1990 óta az anyák napját követő hétfőn – A Nevelőotthonok Magyarországi Egyesületének kezdeményezésére – az anya nélkül nevelkedő gyermekek napját is megrendezik.
Esterházy Péter: Semmi művészet
(részlet)
Hatodik fejezet
Kiderült
Ebéd, mellékszál: bulvár
Anyám nem szerette a futballos könyvemet, sőt általában a futballról szólókat se. Ez a következőképpen derült ki. Hacsak tehettem, együtt ebédeltem vele. Ez így megy 1980 óta, évente legalább háromszázszor, az huszonhétszer háromszáz, az nyolcezer-száz alkalom, legalább két óra, az tizenhatezer-kétszáz óra, azért az már valami, és ehhez még jönnek mindenféle más alkalmak, meg mikor csak úgy rágondolok. Ilyenkor is átsétálhatnék hozzá, negyedórányira lakik tőlem, de nem, szívesebben nézegetem a fényképét. Egy fölvételt 1971-ből, melyet keletnémet barátaink csináltak, kik azután kalandos körülmények közt, egy autó koffertartójának egy erre a célra épített titkos rekeszében átmenekültek a Bundesrepublikba. Kitty, a lány majdnem meghalt, mert elájult, és az agya kevés oxigént kapott, két hetet bent tartották az egyik hamburgi kórházban, élet és halál közt lebegett (ezt mindig evvel a kifejezéssel hallottam, s lám, én is így adom tovább); most fönt laknak Husum környékén, a fiúról mintáztam a futballedzőt, aki kizárólag a csatornába esett labdákról tud otthon beszélni (Utazás a tizenhatos mélyére, 2006, 31. oldal). De az kitalálás, hogy ezen gajra ment a házasságuk. Nem ment gajra. Jókat beszélgettek esténte a csatornába esett labdákról. A képen anyám a kamerába mosolyog, avval a huncut hunyorgással, amelyhez – ha volna a teremtésben stílusérzék – kizárólag könnyű, finom, csillogós életek tartozhatnának. Nyár van, egy kinti szék karfájára könyököl, a felső karja húsosabb, mint ahogy bármilyen időből is emlékszem rá. Húsos, szép női nyárkar. Az első feleségem ül mellette, édesen nevet anyámra, hasa ezüst lapostányér. Nincs, amire ne tudnék gondolni e képből elindulva.
Anyám a bulvár másik, alsó végén lakik, ahogy mondtam, közel a folyóhoz, de még nem az árterületen, de már jelentős szúnyogmennyiség-emelkedéssel, első emelet, lift nincs, ami majd gondot fog okozni, olykor már most is okoz, a két meteorológus, így nevezi anyám a térdeit, ilyenkor egyáltalán nem tud lépcsőn járni, de ha a térdei készségesebb kedvükben vannak is, lefelé már csak segítséggel képes lépcsőzni. Fölfogadtunk egy asszonyt Erdélyből, most ez a divat, főz rá, bevásárol, mosdatja, beszélgetne is vele, ha anyácskám hajlandó volna, „egy erdélyi néni” – néni!, húsz évvel fiatalabb, mint én. Anyám ragaszkodott az emelethez, bárki beugorhat az ablakon, de hát kicsoda ugrana?, mondom, bárki. Úgy nézett rám, akár egy anyagyilkosra. Egyébként jó irányba próbálkozott; akkoriban, jó huszonöt éve, mindenen veszekedtünk, pontosabban szinte minden veszekedésbe torkollott. Akkor kezdett anyám öregedni, illetve én akkor vettem ezt észre, azt, hogy az öregség árnyéka vetül rá, nem is árnyék, köd, nyirkos, szitáló köd, nyálkás, súlyos szürkeség, amelyben alig ismertem rá. Minden mozdulata, porcikája idegesített, még a szaga is, mert új szaga lett, mintha szántszándékkal megváltoztatta volna a szagát. És a fájdalmai is, amelyekben azért nem kételkedtem, csupán a bosszantásomra vannak! Lüktet, kisfiam, a lábam, meglátod, a végén még le kell vágni. Amire én őrjöngeni kezdtem, bár kétségtelenül csúnyán kéklett-vöröslött a lába feje. Kék, sárga, vörhenyes, fénylő és száraz pikkelyek azon a gyönyörű rüsztön.
A rüsztömet nézed?
A rüsztödet.
Szép, nem?
Szép.
Ahogy elmúlt hetven, kiment belőlünk a feszültség, valahogy beletalált az öregségbe, megtalálta a saját öregségét, vagyis visszatalált az életébe. Én se görcsöltem annyit, hogy már megint milyen újdonsággal traktál, önmaga milyen új verziójával. Mert ez megmaradt, és ezt nem szerettem, ezt a kiszámíthatatlan újat, amely levezethetetlen a régiből, nem annak túlzása vagy gúnyrajza vagy sápadt árnyéka, nem, hanem valami egészen más. És ez ijesztő. Óvatosan újra kellett ismerkednem evvel az öregasszonnyal, az anyámmal, és ezt nagyon szerettem, ezt a kissé aláaknázott (mert szeszélyes) új viszonyt. (Legföljebb a szépen fejlődő anyakomplexusomat sajnálhattam – de hát: fogat fogért…)
Kettős jegenyesorral indult a bulvár, aztán a középső rész, tőlünk lefelé a postáig, amelyet újabb szokás szerint két-három havonta kirabolnak (egy volt osztálytársam ül a pénzesablaknál, Teri, elfelejtettem, milyen Teri, neki lett először melle az osztályban, sokszor járt nagypöttyös ruhákban, és egyszer észre kellett venni, hogy a pötty domború, mindennap jött érte az anyja, pedig már egyikünkért se jöttek, ő is többször pöttyös ruhában, és alig látszott idősebbnek a Terinél, a mellükön hasonlítottak egymásra; még soha nem tudott személyleírást adni, mert abban a pillanatban, amikor meglátja a pisztolyt és a nejlonzacskót, mert mindig ez és így történik, pisztoly, nejlonzacskó, nagy címletekben, legyen szíves, akkor nem fölnéz, hanem azonnal lesüti a szemét, mert attól fél, ha ránéz a rablóra, akkor az lelövi, a rendőrök már nem is kérdezik, már egyedül ki tudják tölteni a jegyzőkönyvet, Teri egykedvűen áll mellettük; alig ismertem meg, mikor annyi év után először találkoztunk, de többnyire én a másik ablakhoz megyek, a leveleshez, mert majdnem minden pénz átutalással megy), a középső rész tehát a gesztenyefáké, innét a heves, emlékezésre oly alkalmas viszonyom a gesztenyékhez, majd a platánsor következik, a legmutatósabb szakasz, váratlanul a végtelenség jelenik meg, olyan kicsit, mintha a Duna tenger volna, és bármikor felbukkanhatna a kertek alatt Fellini csodahajója. Amíg a kórházban voltam, a jegenyék nagy részét, állítólag biztonsági okokból, kivágták, a gesztenyéket pedig úgy megcsonkolták, hogy az anyjuk se ismerne rájuk, ezt pedig a gesztenyék saját érdekében tették. Elmondhatatlanul hidegen hagynak a fák. De azért jólesik a késő tavasztól alagútként összeboruló lombok alatt anyámhoz sétálni. Van, aki rendes élőlényeknek tekinti a fákat, érdekes elgondolás. Jó, hogy már nem Józsi!
Esterházy Péter: Semmi művészet, Magvető Kiadó, PIM/DIA
