Több művészettörténész szerint az első barokk festőnő, Artemisia Gentileschi életműve olyan erőteljes alkotásokkal rendelkezik, amelyeket sok férfi művész nem tudott létrehozni.
Az első nagy festőművésznő, Artemisia Gentileschi (1593-1654) emléke vagy inkább rejtélye
Artemisia Gentileschi Rómában született 1593. július 8-án. Halálának éve nem ismert pontosan, feltehetőleg 1652 vagy 1654 körül hunyt el. Artemisia az apja – Orazio Gentileschi maga is ismert festő volt – műhelyében ismerkedett meg a mesterség titkaival.
Ha Artemisia Gentileschi művészetéről van szó, elsőként a ránk maradt legkésőbbi datálású Zsuzsanna és a vének című festményről kell beszélni. Ezt a lenyűgöző hatású, nagyszerű kép egy tizenéves remekműve, amelyet 1610-ben, 17 éves korában szignózott és keltezett. Megdöbbentően teljes mű – az Uffizi Képtár kiadványában olvashatjuk, apja pontosan azzal dicsekedett, hogy lánya máris képes felülmúlni a nagy mestereket -, mégis egy festett rémálom. Ebben a ragyogóan megvilágított jelenetben a két idősebb férfi nemcsak a távolból kémkedik a meztelen Zsuzsanna után, de egészen közel is kúsznak is hozzá. Nem hagynak neki elég levegőt. A történet kísértetiesen tükrözi a művész saját tragikus tapasztalatait, amikor két férfi bántalmazta.
1611. május 6-án Artemisia apjának műhelyében Agostino Tassi tájfestő megerőszakolta a lányt. Tassi eredetileg tagadta a vádat, kijelentve: „Soha nem volt testi kapcsolatom, és nem is próbáltam kapcsolatba lépni az említett Artemisiával .. Soha nem voltam egyedül Artemisiával az apja házában.” A vád azonban nem engedett, mire Tassi megígérte áldozatának, hogy feleségül veszi, 1612 márciusában Artemisia apja mégis feljelentette a férfit a lányán elkövetett erőszak miatt. Tassi azt állította, hogy csak azért ismeri a lányt, mert tanította őt, de az igazság ennél jóval mellbevágóbb: Tassi és egy Cosimo Quorli nevű pápai tisztviselő hónapokig zaklatta és üldözte Artemisiát.
A bírósági nyilvántartásokban rögzített eset azt is dokumentálja, hogy Tassi és a védelem tanúi befeketítették a fiatal festőnő nevét, mire Artemisia önként vállalta a kínzásokat igazának bizonyítására. Hónapokig elhúzódó botrány és bírósági tárgyalás következett, míg Tassit 1612. november 27-én ötévi gályarabságra ítélték (ami alól azonban sikerült kibújnia). Később az ítéletet megsemmisítették, és 1613-ban Tassi szabadságot kapott.
Az Artemisia Gentileschi életrajzáról ismert dokumentumok sokkoló hatásúak. Az erőszak elszenvedése egész életére kihatott és festményein is nyomot hagyott.
Az ítélethozatal után néhány nappal becsülete megmentése érdekében Artemisia férjhez ment Pierantonio Stiattesihez, aki kész volt elvenni őt „a becsületén esett folt” ellenére is. Mégsem ő volt a festőnő igazi szerelme – ugyanis Artemisia a továbbiakban meglehetősen nyíltan, igencsak szabad életet élt Francesco Maria Maringhi, firenzei nemesember oldalán.
Mindez persze nem juttatta volna el festményeit a világ legnevesebb múzeumaiba évszázadokkal később, ha Orazio Gentileschi lánya nem vált volna maga is híres festőnővé, aki Firenzében, majd Rómában, Velencében és Nápolyban is saját műhelyt vezetett.
Artemisia Gentileschi egy ideig Rómában és Velencében is tartózkodott. 1630 körül Nápolyba költözött, majd nyolc évvel később Londonba érkezett, ahol gyengélkedő apja mellett I. Károly királynál dolgozott. Ők ketten Greenwichben főként a Queen’s House (a királynő háza) nagytermének a mennyezeti festményeiért feleltek. A mennyezeten lévő huszonhat figura, egy kivételével nő, ami nemcsak megtestesíti a nők hatalmát a palotában, de bizonyítja Henrietta Mária ízlését és pártfogását is. Orazio 1639-ben bekövetkezett halála után még legalább néhány évig Londonban tartózkodott.
Később, valószínűleg 1640-ben vagy 1641-ben, Nápolyban telepedett le, ahol Dávid és Bathseba történetének több változatát festette, de élete utolsó éveiről keveset tudunk.
Az utókorra azonban nemcsak a műhelyek produkciói, hanem adósságaik dokumentumai is megmaradtak: dokumentumok a hosszú pénzügyi vitákról, amelyek akadályozták az alkotói munkát.
Viszont éppen ezért a történészek részletekbe menően ismerik a festőnő mozgalmas életét. Igaz, a kiállítás ehhez képest meglehetősen keveset foglalkozik Artemisia pályájának drámai kezdetével vagy azzal, hogy egyáltalán milyen lehetett a XVII. században egy festőnő élete. A római botrány időszakát túlélve Artemisia nápolyi korszaka vált a legismertebbé.
A szignált és keltezett képek egy változó arculatú alkotót mutatnak a mai látogatónak. Artemisiára, kortársaihoz hasonlóan, nagy hatást gyakorolt Caravaggio fény-árnyék technikája, amelyben a megvilágított testek sötét háttérből emelkednek ki, és jellemző rá az arckifejezések, a mozdulatok erőteljessége is. Ez nagyon jól megfelel az olyan patetikus témáknál, mint Judit és Holofernész vagy Zsuzsanna és a vének jelenete, de kevésbé adekvát, amikor Szűz Mária a gyermek Jézussal jelenik meg a vásznon.
Néhány évvel ezelőtt a Le Monde lélektani magyarázatot is keres Artemisia Gentileschi művészetére. Képei azt mutatják ugyanis, hogy különösen kedvel két témakört. Az egyik az, amely a női testet tárja fel és vetkőzteti le: Zsuzsanna, Bethsabé, Diána figurája tanúskodik erről.
Műveinek egy másik csoportja kifejezetten a nemiséget és a szenvedést, a fájdalmat kapcsolja össze: Juditot mutatja Holofernész fejével, Jáelt, aki úgy öli meg Sziszerát, hogy sátorvasat döf a koponyájába, a kígyó által megmart meztelen Kleopátrát, vagy a nimfát és a szatírt ábrázolja.
Csábítóan egyszerű lenne e témák gyakoriságát a fiatalon elszenvedett nemi erőszak utóhatásával magyarázni: a festőnő e feltevés szerint ezt a megrázkódtatást öltözteti bibliai vagy történelmi legendákba. Viszont az is igaz, hogy korántsem ő volt az egyetlen, aki ezeket a históriákat dolgozta fel abban a korban – bár persze a többiek férfiak voltak.
Egyfajta önreklámozáskéknt Artemisia kéretlen önarcképeket küldött elismert gyűjtőknek, „ajándékot a jövő számára”. Az utolsó festmény, az Önarckép, mint a festészet allegóriája (1638-39), egy nőt mutat be, aki birtokolja rendkívüli tehetségét, és tudatában van annak, hogy milyen ünnepeltnek kell lennie. Artemisia csodálatos ajándékot hagyott ránk – annak kinyilatkoztatását, hogy mennyire kitartó, kerek és figyelemre méltó életet élt női művészként egy mindig is férfiak uralta életpályán.
A művek megtekintése után sem könnyű megérteni, ki volt igazából a legendás Artemisia Gentileschi.
