Elképesztően termékeny író és műfordító volt, Kosáryné Réz Lola hosszú élete során. Megkapta az „úri dilettáns” címkét: afféle írogató hölgy, aki jó képességei, minden jó szándéka és tagadhatatlan szociális érzéke ellenére nem vehető egészen komolyan. Ma már értéknek tekintjük műveit.
A két háború közötti időszak kedvelt írónője Kosáryné Réz Lola Selmecbányán született, kinek regényei napjainkban reneszánszukat élik. Versek, regények írása mellett folyóiratok munkatársa is volt az Új idők majd a Magyar Lányok című lapnak. Számos szerzőt fordított, köztük többek között Agatha Christie, Pearl Buck regényeit, és Margaret Mitchell Elfújta a szél című művét is.
Kosáryné Réz Lola író, műfordító, a múlt század húszas-harmincas éveinek legkedveltebb írónője százhúsz éve, 1892. december 7-én született. A felvidéki Selmecbányán (ma: Banska Stiavnica, Szlovákia), Richter Eleonóra néven látta meg a napvilágot. Apja a Bányászati Akadémia utolsó rektora volt, aki Trianon után Sopronba költöztette át az intézményt, a család nevét is ő magyarosította, hogy külföldi útjai alkalmával ne nézzék németnek.
A fiatal lány első verseit nagyapja biztatására, hétévesen írta, írásai jelentek meg felvidéki lapokban, pályázatokat nyert, az első világháború idején háborúellenes verseket publikált. A kereskedelmi iskolát végezte el és zenét is tanult, 1912-ben zongoratanárához, Kosáry Jánoshoz ment feleségül. A házasságból egy fiú- és egy lány született, Kosáry Domokos neves történész, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. Amikor Selmecbánya az első világháború végén az újonnan létrejött Csehszlovákiához került, a család Sopronba, majd Budapestre költözött, itt indult Lola irodalmi karrierje.
Fia, Kosáry Domokos visszaemlékezése szerint édesanyja „mindig kora hajnalban kelt, elbújt a saját kis írószobájába, és mire mi elindultunk az iskolába, addigra ő az éppen aktuális könyvéből, vagy más munkájából a napi adagját megírta. Soha nem volt olyan érzésünk, hogy mással foglalkozik, és nem a gyerekeivel.”
A Nyugat írónője
Már Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője is kellemetlen
szónak tekintette a nőirodalmat, de az írónőért mint bájos
jelenségért őszintén lelkesedett. Török Sophie néven – Babits felesége, aztán az újrafelfedezésre érdemes Tormay Cécile, a múzsaként és költőként-íróként egyaránt ismertté vált Erdős Renée, a sikert sikere halmozó Gulácsy Irén – a sorban könnyed lektűrszerzők is, mint Bródy Lili, Hatvany Lili -, nemkülönben a méltatlanul elfeledett, de ma újraolvasható Kosáryné Réz Lola, aztán Szentmihályiné Szabó Mária, Bozzay Margit, Lesznai Anna, Lányi Sarolta, Dénes Zsófia…
Kosáryné 1920-ban aratta első nagy írói sikerét, amikor Filoména című regényével megnyerte az Athenaeum könyvkiadó pályázatát, a mű egy kis cselédlány tragikus történetét mutatja be. Írásaiban megjelennek a régi magyar Felvidék városai és tájai, történelme, Selmecbánya szakadékos utcáival, diákéletével. Álom című művéről a Nyugat kritikusa és szerkesztője, Schöpflin Aladár így írt: „Kosáryné, mikor menekülnie kellett Selmecről, nem jött el üres kézzel, magával hozta, ami ebből a városból igazán az övé volt, a legsajátosabb sajátját: azt az erős hangulatot, amelyet ott minden utca, minden ház, minden szoba és minden odavaló ember maga körül hord, amely úgy árad ki mindenből, mint ódon fehérneműs szekrényből az évszázados parfüm-illat. Ez a hangulat élettényező, megkap mindenkit, aki ebben a városban élt, formálja az embereket, mintázza a karakterüket, irányítja gondolataikat és cselekvéseiket, meghatározza sorsukat. Ahány selmeci embert ismertem, mindben volt valami ennek a városnak az egész különleges hangulatából, valami, amit nem tudnék pontosan megformulázni, de ráismerek, mikor Kosáryné regényét olvasom. Ennek a zegzugos, szegény, múltba-merült városnak csakugyan volt lelke és ez talál művészi kifejeződést kongeniális leányának írásában. Ezt mentette meg számunkra Kosáryné a testünkről leszakított Selmecből.”
Legigényesebb írói vállalkozása az asszonysorsokat megörökítő tetralógiája, amelynek első kötete 1942-ben jelent meg Asszonybeszéd címmel, ezt követte a Perceg a szú 1944-ben, a Vaskalitka 1946-ban, majd a Por és hamu 1947-ben. Az öt nemzedékeken átívelő, 2500 oldalas regényfolyam cselekménye 1686-ban kezdődik és 1944 nyarán zárul, a könyvek nemcsak a nőemancipáció és a magyar asszonyok életét ábrázolják, de az egész magyar nemzet sorsát is.
Kosáryné Réz Lola írta a múlt század 20-30-as éveinek legnépszerűbb leányregényeit. Megrajzolta a családban, a gyermekek odaadó nevelésében kiteljesedő asszonyi sorsokat, olyan eszményképeket állítva, amilyenné a kor szerette volna formálni az olvasgató úrilányokat. A szegények iránti részvét, a gyermekek iránti szeretet, a másokért hozott áldozat értelmes voltába vetett hit hatja át egyebek mellett az Egy hordó bor, a Porszem a napsugárban, A vén diák című könyveit. Rendkívül termékeny alkotó volt, művei nagy példányszámban fogytak, 1921 és 1944 között 38 ifjúsági regénye jelent meg, közülük néhány – mint a Tibi-történetek – több kiadást is megért.
„Az úri dilettáns’?
Munkatársa volt a Nyugat című folyóiratnak, az Új Idők, az Én Újságom és a Magyar Lányok című lapoknak. Több mint hetven kötetet ültetett át magyarra angolból, németből és franciából, fordította Agatha Christie, Pearl Buck regényeit, Karl May Winnetouját és Margaret Mitchell Elfújta a szél című művét. Kosáryné 1927. január 10-én alapító tagja volt a Magyar Írónők Köre elnevezésű, 1949 szeptemberéig működő irodalmi társaságnak, melynek célja a magyar írónők társadalmi egyesítése, szellemi és szociális érdekeinek képviselete és védelmezése volt.
Életében utolsó kiadott műve 1958-ban a Leányfurfang című regény volt, ezután távozott az irodalmi életből – de nem önszántából. Nem illett az akkori rendszer elfogadott íróképébe, nem annyira nőíró volta, mint inkább származása, műveltsége, valláserkölcsi felfogása miatt. Megkapta az „úri dilettáns” címkét: afféle írogató hölgy, aki jó képességei, minden jó szándéka és tagadhatatlan szociális érzéke ellenére nem vehető egészen komolyan. Otthon továbbra is alkotott maga és családja számára, de életének utolsó harminc évében nem publikálhatott. Az Írószövetségből is kizárták, és csak pár héttel 92 éves korában, 1984. december 27-én bekövetkezett halála előtt vették vissza.
