„Férfiember mindenüvé elmehet; senki sem gondolhat rosszra, legfeljebb csak kíváncsiságnak veszik.” Százhetvenöt éve született Párizsban Émile Zola francia író, az irodalmi naturalista irányzat megteremtője.
Émile Zola 1840. április 2-án született Párizsban. Még nem volt hétéves, amikor apja igen komoly adósságokat hátrahagyva meghalt. A nyomasztó anyagi gondok ellenére az ifjú Zola – egy ösztöndíj segítségével – gimnáziumban folytathatta tanulmányait, ahol többek között Paul Cézanne volt barátja és iskolatársa. Kiváló tanuló volt, de a matematikát sehogy sem tudta megemészteni, az érettségi vizsgán újra és újra elbukott, s végül nem sikerült bizonyítványt szereznie.
1859-ben anyjával Párizsba költözött, ahol két évig jobbára munka nélkül tengődött, ekkoriban keletkeztek első, sikertelen írásai. Neurózisát fokozta félresikerült kalandja egy Berta nevű műveletlen kurtizánnal, akit nem kevés romantikus hévvel megpróbált „felemelni a sárból”, persze sikertelenül.
1862-ben az Hachette kiadó értékesítéssel foglalkozó alkalmazottja lett, s csakhamar reklámfőnökké küzdötte fel magát. 1865-ben úgy döntött, hogy a továbbiakban újságírásból és írói munkából tartja fenn magát. Két évvel később megjelent romantikus bűnügyi regénye, a Marseille rejtelmei, majd 1868-ban az írói hírnevét megalapozó Thérese Raquin, melynek előszavában Zola először hirdette meg a naturalista irodalom néhány alapelvét.
A patkányfogó, Nana, Hölgyek öröme, Germinal
Ebben az időben fogant meg benne a Balzac Emberi színjátékához hasonló, nagy ívű regénysorozat terve, amely – eredeti elképzelése szerint – tíz kötetben mutatta volna be a korabeli társadalom kialakulását egy család fejlődéstörténetének tükrében. A heves vérű, feltörekvő Rougonok és a terhelt, alkoholizmusra hajló Macquart-ok történetét feldolgozó ciklus, mely eredetileg az Egy család története a Második Császárság idején munkacímet viselte, végül 1893-ra készült el húsz kötetben. Megvalósításán Zola példás buzgalmú hivatalnokként szorgoskodott, gyakorta egyszerre két regényen is dolgozott. Ez is oka annak, hogy az igazán nagy sikert arató remekek mellett (A patkányfogó, Nana, Hölgyek öröme, Germinal) akadnak a ciklusnak gyengébb darabjai is.
A második császárság utolsó éveiben játszódó sokáig betiltott Nana c. regény főhőse Nana, egy nagystílű párizsi kokott. Nana nemcsak egy bosszúálló boszorkány, aki örömét leli gazdag szeretőinek tönkrejuttatásában, hanem maga is egy züllött, halálra ítélt társadalom áldozata. A regény hűen ábrázolja a III. Napóleon korának születési és pénzarisztokráciáját, az előkelő kurtizánok világát. Cselekménye tulajdonképpen nem túlságosan fordulatos. Középpontja Nana, aki körül a legkülönbözőbb férfiak forognak. Vannak közöttük vének és csaknem gyerekek, gazdagok és szegények, nősek és nőtlenek, szépek és csúnyák, de valamennyiük sorsa katasztrófába torkollik.
A regény befejezése egyszerre konvencionális és szimbolikus. Nana himlőtől elcsúfulva fekszik halálos ágyán, azon a napon, amikor megkezdődik az 1870. évi francia-porosz háború. Senki sem törődik vele, s az utcáról felhallatszik a tömeg ordítása: „Berlinbe! Berlinbe!” Halála a császárság bukásának kezdetével esik egybe.
A regényírás mellett bámulatosan termékeny újságírói munkát végzett, 1875-től – Turgenyev barátsága révén – rendszeresen publikált a szentpétervári Vesztnyik Jevropiban is. A szinte emberfeletti munka az elismertségen túl az anyagi jólétet is meghozta számára, a Párizs melletti Médanban házat vásárolt. 1893-ban megkapta a Becsületrend tisztje kitüntetést, ám az Akadémia halhatatlanjai közé soha nem sikerült bejutnia.
Már javában dolgozott A három város című, erősen antiklerikális trilógiáján, mikor Dreyfus kapitány hívei meggyőzték a kémkedés címén elítélt tiszt ártatlanságáról. 1898 januárjában az Aurore című lapban megjelentette J’accuse (Vádolok) című nyílt levelét, amiért rágalmazás címén egyévi börtönre ítélték, s megfosztották a Becsületrendtől is. Ekkor Londonba menekült, ahonnan 1899 júniusában tért vissza. Halálát, melyet 1902. szeptember 29-én éjszaka gázszivárgás okozott, a mai napig szándékosan előidézett balesetnek tartják. 1908-ban Zola hamvait a Panthéonban helyezték el.
„A külvárosok iszákos népénél sötét nyomor végez a lezüllött családdal; a kamra kiürül, s az utolsó ágynemű is prédául esik az alkohol őrületében. Itten, a rakásra hányt s véges-végig lángba borított drágaságok omladékán keringő zendíti meg egy régi faj lélekharangját, míg Nana hajlékony tagjaival ott kering láthatatlanul a táncvigalom felett, erjesztő illata ott hullámzik a forró levegőben, s útszéli zeneszó mellett át-meg áthatja, megbomlasztja ezt az egész világot.” (Émile Zola: Nana)
