„Semmi sem köti össze az embereket annyira, mint a közösen és szerencsésen átélt csapás.” Ivo Andrić Nobel-díjas író, aki önmagát „az utolsó jugoszláv íróként” jellemezte 40 éve halt meg.
„Minden emberi nemzedéknek megvan a maga illúziója a civilizációval való kapcsolatáról: egyik nemzedék azt hiszi, hogy részt vesz a fölvirágzásában, a másik pedig azt, hogy kialvásának tanúja. Valójában a civilizáció mindig föllángol, vagy pislákol és kialszik, aszerint, hogy milyen helyről és szemszögből tekintjük. Ez a nemzedék, amely most a híd kapujában filozófiai, társadalmi és politikai kérdéseket tárgyal, ott fönn a víz fölött, a csillagok alatt, csupán illúziókban gazdagabb, egyébként mindenben hasonlatos a többihez. Neki is megvan az az érzése, hogy egy új civilizáció első tüzeit gyújtja, s egy másik, már kiégő civilizáció utolsó tüzeit oltogatja.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)
1892. október 10-én született a Travnik melletti Dolacban, Boszniában Ivo Andrić, saját szavaival élve „az utolsó jugoszláv író”. Iskoláit a boszniai Visegrádban és Szarajevóban végezte, irodalmat és történelmet hallgatott Zágrábban, Bécsben és Krakkóban, 1919-ben Grazban szerzett diplomát. Már diákkorában versekkel jelentkezett, majd lírai, önéletrajzi elemekkel teli lélektani esszéket írt. Korán kezdett fordítani is, hatalmas nyelvismerete révén a világirodalom számos vidékéről ültetett át regényeket szerbre. Rövid prózai darabokon át jutott el fő műveihez, a regényekhez, melyek a világhírnevet hozták meg számára.
Egyetemistaként vett részt a szerb nemzeti mozgalmakban, emiatt az Osztrák-Magyar Monarchiában többször bebörtönözték. Az egyetemet csak az I. világháború után fejezhette be. 1924-ben, 32 éves korában doktorált Grazban, „A szellemi élet fejlődése Boszniában a török uralom alatt” című értekezésével. Miközben nyelvészetet, filozófiát, történelmet tanult, már 29 évesen diplomáciai szolgálatba állt. A két világháború közt több országban is képviselte Jugoszláviát.
„Nincsenek véletlen építmények, olyanok, amelyek elszakadnak az emberi társadalomtól, annak szükségleteitől, kívánságától és fölfogásától, amelyben keletkeztek, aminthogy az építészetben nincsenek önkényes vonalak és indokolatlan formák. S minden nagy, szép és hasznos építmény keletkezése és élete, valamint viszonya a településhez, amelyben emelték, gyakran viseli magában a történelem egybehangzó és titokzatos drámáit.” (Ivo Andrić: Híd a Drinán)
Bár nem rajongott a monarchiáért és a kormányért, jól látta, milyen veszedelmek környékezik a délszláv népek közös hazáját. Előbb a szovjet, majd az olasz fenyegetéstől tartott, 1933-ban azonban berlini követként felismerte, hogy a legveszélyesebb ellenség a hitleri Németország. A Jugoszláviát 1941-ben lerohanó nácik letartóztatták, majd Belgrádba internálták, a várost nem hagyhatta el. Ekkor írta főműveit, azokat a történelmi regényeket, amelyek 1961-ben a Nobel-díjat hozták meg számára.
A háború után Jugoszlávia köztársaság lett, Andrićot ismét hívták a diplomáciai szolgálatba, ő azonban ezt nem vállalta. Részt vett ugyan a közéletben, képviselő lett, de inkább irodalommal és tudománnyal foglalkozott. Több köztársaság tudományos akadémiájának tagja volt, de fő tevékenysége az irodalom lett. Andrić bosnyáknak született, de éppúgy beszélt horvátul, mint szerbül, s még a szlovénok is magukénak vallják. 1975. március 13-án halt meg Belgrádban.
