„Különbözik-e az élettől – egy külön birodalom? Vagy a halál is csak az élethez tartozik, és az életben van? Ha az első az eset, akkor a halálra valóban készülni kell, ahogy a hívő keresztények minden időben ájtatosan készültek rá.” A 81 éve elhunyt Babits Mihály válaszol saját kérdéseire.
„Babits bármennyire különálló egyéniség, egy sajátságos embertípust személyesít meg magában, olyan típust, amely számra elég ritka, de annál értékesebb, mert a kultúra legteljesebb felszívódását az ember szervezetébe ez a típus jelenti. Izgatott értelmi és érzelmi kíváncsiság, amely ismerni és érezni akar mindent, ami a világban és önmagában van, a füle élesen felfigyel minden hangra, amely kívül a világban, belül önmagában megszólal, a szeme áthatóan néz maga körül, keresve minden jelenség értelmét és lényegét, s minden érzéke minden pillanatban kész minden benyomás felfogására. Ismerni az összes ismereteket, elolvasni minden könyvet, látni minden országot és világrészt, éppúgy olthatatlan vágya, mint élvezni minden gyönyört és szenvedni minden kíntól. Mindez pedig összevéve annyi, mint élni az élet összességét, mindent, ami értelemmel, érzéssel, vággyal átélhető. Az intellektuális életvágy teljessége ez. Ez vonzza a filozófia mélységeibe, a matematika törvényszerűségeibe, a történelem virágos temetőjébe, a filológia céltalan, elmés játékaiba – ez állítja meg minden könyv előtt.” (Schöpflin Aladár: Babits Mihály, Nyugat, 1914)
BABITS MIHÁLY: A JÓ HALÁL
1938 január
Hirtelen halálnál nincs nagyobb szerencse, – mondja az idősebb Plinius. Nemrég olvastam ezt; bevallom, nem magában a pliniusi szövegben, hanem Charles Maurras ifjúkori novelláskötetében, ahol egy novella mottója gyanánt szerepelt. Az érdekességét az adta meg hogy ennek a novellának még egy második mottója is volt, kajánul alájanyomtatva, mely homlokegyenest ellenmondott az elsőnek – t. i. a könyörgés a Mindenszentek Létániájából: Hirtelen és váratlan haláltól ments meg, Uram, minket!
Furcsa módon maga a novella hiányzott a mottók alól. Maurras mint szigorú szerző, kihagyta régi könyvének abból az új kiadásából amely a kezembe került. Nem tartotta már magához méltónak. De az egymásnak feleselő mottókat megsajnálta; ez a játék tetszett neki. Ezek megmaradtak, külön lapon, egy mentegetőző jegyzet kíséretében, az eltűnt novella címével együtt:
A JÓ HALÁL
Maurrast mellesleg kissé nehéz elképzelni egy halálnovella szerzőjéül. Ez a név annyira az életé! Sőt az aktuális életé, a politikáé. Mondják, veszélyes huszadik századunk nem egy átkos vagy dicső irányzata maurrasi sugalom. De a halál előtt még a századok is eltörpülnek. S mit jelent a kor minden izgalma s veszélye a kötelező elmúlás gondolatával szemben! Egypár év még, ide vagy oda, a legjobb esetben, s milyen mindegy már minden politika, élet és irányzat! Egyetlen probléma marad csak izgató, noha köznapi s együgyű, elcsépelt és reménytelen, akár a Fermat-tétel: az amit a forgalomból kivont maurrasi novella címe és mottói adnak fel!
*
(Koponyákat rajzolgatva.) – Ez a két mottó ahogyan egymással szembenéz, mintha maga a pogány és keresztény lélek nézne szembe. (S mindegyik kicsit ijedten a másiktól.) A két lehetséges emberi magatartás a halál irányában. Nincs más lehetőség!
Mindegyik ijesztő! Hirtelen és készületlenül zuhanni az ismeretlenbe. Vagy ellenkezőleg, várni, készülni rá, árnyékában élni, a haláltudat rettentő szorongásában melyet a boldog állatok nem ismernek… Ki méri föl hogy melyik a rosszabb? Ezt mindenki csak maga döntheti el a maga számára, máshogy a keresztény és máshogy a pogány. Mondd meg, mit jelent számodra a halál, és megmondom, ki vagy?
Különbözik-e az élettől – egy külön birodalom? Vagy a halál is csak az élethez tartozik, és az életben van? Ha az első az eset, akkor a halálra valóban készülni kell, ahogy a hívő keresztények minden időben ájtatosan készültek rá. S nincs nagyobb szerencsétlenség, mint ha ez a minden percben várható esemény készületlenül ér. Ez talán eldönti sorsunkat, időtlen időkre. A halál vagy semmi vagy mihelyt valami, akkor már sokkal-sokkal több és fontosabb az életnél. Még a Mathuzsálemek élete is csak kicsiny és jelentéktelen előszobája ennek a félelmetes örökkévalóságnak.
Lámlám, magam is koponyákat rajzolgatok a papir szélére. Valamikor semmi volt nekem a halál; csak most döbbenek rá, mennyire pogány voltam. Aki a halálban csak az élet végét látja, annak számára a halál minden réme voltakép ideát van az életben. Nem is a haláltól fél, inkább csak a halál félelmétől fél. A borzadály a Semmi közelségén, a kétségbeesés hogy mindent itt kell hagyni, a halálküzdelem gyötrelmei, igazában mind az élőt gyötrik, a halott mindezt már nem érzi. S mindettől megment a hirtelen halál! Kinek van hát igaza: Pliniusnak, vagy a Litániának? Egy barátom azt mondja, az ő számára nincs halál. «Vagy én vagyok, vagy a halál; amíg én élek, számomra nincs halál; amint a halál megjelenik, már nem létezem én!» Viszont vannak akiknek a halál bejön az életükbe, melléjük ül az íróasztalhoz és telerajzolja koponyákkal a papirosukat.
*
Pogányság és harcterek. – Nem szándék kérdése ez, mégcsak nem is a hité, mint az irodalom is bizonyítja, mert mindenki ismer hitetlen írókat, akik mégis valóságos megszállottjai a halál gondolatának, akár egy középkori remete. Egyenes a sor, a Haláltáncok vezeklőitől, a Poe és Baudelaire fajtájú költőkig. Ezeknek a halál jelent valamit, létezik, külön félelmes birodalom s nem csupán az élet negatívuma. Viszont Montaigne aki pedig hívő kereszténynek vallja magát, úgy gondolja hogy a halálban csak a gyászpompa a félelmes. A gyászpompa és siránkozás: ahol ilyesmi nincs, mint a harctereken, a halál szinte közömbös eseménnyé válik, akár magunkéról van szó, akár másokéról. (Máskép valamennyi hadsereg siránkozók és gyászolók serege lenne.)
Bombazáporok korát éljük, s ugyanakkor a halál szinte kiesik fantáziánkból, talán épen ezért. Lassankint mindenki pogány lesz, s pogány módon gondol a halálra; a keresztény gondolatot ki se bírná. Schopenhauer még a halálangyalban látta a költők fő ihletőjét az igazi Musagétés-t Ma szinpadainkról eltüntek a véres tragédiák, s könyveink alig emlegetik a halált, (hacsaknem játékká s kéjjé varázsolva, mint legutóbb egy uj magyar regény.) Én mikor most ilyen komolyan és zordan beszélek róla, valósággal ugy érzem, hogy illetlen vagyok. Euthanasia, az igen! vagy kalandos és hirtelen halál: utolsó pillanatig kiélvezni az élet kalandját, mely után a halál már csak egy pont a mondat végén, senkise gondol rá előre, s utána uj mondatot kezd az iró, más témáról. Esetleg öngyilkosság, ha nagyon belefáradtunk az életbe, mert a halál már semmi.
*
Squeak and gibber. – A tudomány pedig, furcsa módon, épen most kezd rájönni arra hogy a halál talán mégsem egészen olyan semmi. Szinpadainkról eltüntek a véres tragédiák, s tragédiáinkból a shakespearei kisértetek. S közben maga a modern tudomány váratlanul rehabilitálja a kisérteteket: ugyanaz amely az ész nevében száműzte őket egykor. Még pedig épen a legvalószínűtlenebb, legegyügyübb kisértethistóriák tünnek föl nem egyszer hiteleseknek a tudomány megvilágításában, épen valószinütlenségük teszi őket hitelesekké. Shakespeare Julius Caesarjában a szellemek éjjel «nyivákolnak és hadarnak» Róma utcáin, squeak and gibber. Nyivákolnak és hadarnak azok a modern kisértetek is akik a Psychical Research kiváló tudósai által mind sűrűbben s mind szigorúbb módszerekkel kivizsgált modern szellemjelenések eseteiben szerepelnek; a shakespearei szavakat Aldous Huxley, a hires regényíró, alkalmazta e furcsa tulvilág jellemzésére.
Különös az az egybehangzás amit ezek a hitelesitett tünemények mutatnak, egymással is, és azokkal a régibb, sőt egészen ősi esetekkel, amelyeket irodalom, mese, hagyomány megőriztek. Különös, és épen nem olyan természetü amilyent várna az ember. Mostanában sokat lapozom a Myers hires, óriás gyüjteményét, Human Personality and its Survival after bodily Death és csodálkozásom egyre nagyobb lesz. A szellemek nem viselkednek a befejezett élet fölényével, s nem tette őket bölcsekké a megismert túlvilág. Ellenkezőleg, gyermekesen «nyivákolnak és hadarnak», valami furcsa ügyefogyottság tünik föl rajtuk, féllángra csavart élet, mely emlékeztet azoknak az alvilági szellemeknek életére akiket Odysseus idéz föl Homérosnál, s akiket egyre ujból és ujból itatnia kell az áldozati vérrel hogy egy kissé erőre kapjanak. Érthető ha a homérosi hős inkább szeretne utolsó cseléd lenni e földi életben, mint király az alvilág árnyai közt.
*
A közömbös halál. – Micsoda erő működik e tüneményekben, s micsoda szellemek ezek? Purgatóriumi lelkek, ördögök csalképei, vagy csak egy-egy túlélő képzetcsoport, mely az érzékek által nem táplálva, lassan maga is utána hal a testnek? (A halál után eltelt bizonyos időn túl nem fordulnak már elő jelenségek.) Talán a telepatikus befolyás hat még az élet megszüntével is; mert hogy nem lehet ez mindig pusztán az élők tudattalanjának kivetítődése, azt nem egy eset kétségbevonhatatlanul bizonyítja.
Akárhogy is – ha csak távoli lehetősége lenne is az ismeretlen birodalomba való bepillantásnak – nem izgatóbb dolog volna-e ez, mint akár a Marsba való utazás, nem is említve a sztratoszférákat? Nem kellene-e szivdobogva figyelni rá, kivált napjainkban, ebben a háborús világban, mikor annyira sietünk, a természetet megelőzve, tömegekben küldözni egymást amaz ismeretlen birodalomba, «honnan nem tér meg utazó»? Ehelyett ki törődik evvel az egész komplexummal, a szaktudósokon s néhány világtól-idegen fantasztán kivül? Mondom, pogányok vagyunk, s talán sohasem vette körül a halál dolgait akkora közöny mint manapság. Csökönyösen és az utolsó percig csak az élet érdekel bennünket – az élet amelyből mind kevesebb és szomorúbb részünk jut.
Nálunk ujabban a szellemiség ujjáéledéséről beszélnek, a materiálizmus bukásáról; a vallási nemtörődöm mintha alábbhagyott volna, sokan tódulnak a templomokba akik azelőtt feléje se mentek volna. De hánynak jut eszébe ezek közül a vallásosok közül hogy a vallás túlvilágot is jelent, s aki nem készül a halálra, az nem is igazi keresztény? Mennyi minden válnék itt értelmetlenné, ha csak egy halvány lehetőségét is megengednők, hogy a halál nem pusztán negatív valami, és befolyásolhatja életünket. Igazán következetes talán csak az az esztétikus, aki azért nem tartja megfelelő megoldásnak a hős halálát a tragédiák végén, mert hisz tulvilág is létezik, ahol jó és gonosz úgyis elveszi jutalmát s büntetését… Ha erre gondolnának, legalább akik keresztény hívőknek vallják magukat, máskép látnák a földi dolgokat, s alighanem máskép is viselkednének. Dehát, ismétlem, pogányok vagyunk; én magam is csak azért elmélkedem itt a halálról, mert mostanában nagyonis ráérek. Ágyban fekszem, s egész nap nézhetem a fekete hollókat, ahogy keringenek a havas Vérmezőn.
Forrás: Babits Mihály: A jó halál, MEK.OSZK
