200 éve, 1824. május 7-én tartották Bécsben Ludwig van Beethoven 9. szimfóniájának ősbemutatóját, melyet a zeneszerző maga vezényelt. Ez volt Beethoven utolsó nyilvános megjelenése.
Beethoven valamennyi szimfóniája közül a 9. készült el a leghosszabb idő alatt. A 8. szimfónia 1812-es befejezése után 11 év telt el a 9. megszületéséig, jóllehet a zeneszerzőt már jóval 1812 előtt foglalkoztatta a gondolat, hogy megzenésíti Schiller Örömódáját (An die Freude). A Kórusfantáziában kapott 1808-ban először zenei kifejezést a téma, majd a 8. szimfónia után Beethoven hozzáfogott egy d-moll szimfónia tervezéséhez, de a munkát rövidesen abbahagyta.
Vázlatfüzetében először 1815-ben jelent meg a 9. scherzo témája. Az első és a második tétel vázlatának elkészülte után (1817-1818) újabb szünet következett. Közben Beethoven két monumentális művet alkotott: a Hammerklavier szonátát és a Missa solemnist.
A 9. szimfónia megkomponálásához csak 1822-ben látott újra hozzá, s 1824 februárjában fejezte be a művet. Különösen sok gondolkodást igényelt a záró tétel megkomponálása: Beethoven sokáig nem tudta eldönteni, hogy tisztán hangszeres megoldást válasszon-e, vagy vokálisan szólaltassa meg az Örömódát.
Egy anekdota szerint „az énekesek könyörögtek Beethovennek, változtassa meg a 9. szimfónia végét, hogy könnyebb legyen a dolguk, de ő hajthatatlan volt. Unger Karolina alténekesnő szemtől szemben emberi hangképző szervek zsarnokának nevezte, de miután ez sem használt, ily szavakkal fordult a szopránénekesnő Henrietta Sontaghoz: – Hát akkor nincs más hátra, mint Isten nevében tovább gyötörni magunkat!” (Márkus János: Muzsikus anekdoták)
Végül Beethoven a 9. szimfóniával (d-moll op. 125, 1824) foglalta össze munkásságát, amelyben merészen a szimfonikus műfajhoz kapcsolta az emberi hangot. Ezzel a szimfóniával aratta egyik legnagyobb sikerét.
Az 1824. május 7-i Kärtnertortheaterben tartott ősbemutatón elhangzott még a korábban komponált Házavatás nyitány (Opus 124), valamint a Missa solemnis Kyrie, Credo és Agnus Dei tétele is. A szólókat Bécs legkiválóbb énekesei szólaltatták meg: Henriette Sonntag, Caroline Unger, Anton Haizinger és August Seipelt. Vezényelt Michael Umlauff. Az akkor már csaknem teljesen siket Beethoven nem tudott részt venni az ősbemutatón, még csak nem is láthatta a szűnni nem akaró tapsot.
A IX. szimfóniát Beethoven tulajdonképpen Londonnak szánta,
tervezett angliai koncertjeiből azonban nem lett semmi. Ezután arra gondolt, hogy I. Sándor orosz cárnak ajánlja a művet, ő azonban közben meghalt, s így III. Frigyes Vilmos porosz királyt választotta.
Ez a mű a zeneirodalom első olyan szimfóniája, amelyben szólisták és kórus is szerepel. A bécsi császári udvar színházában rendezett bemutató a zeneszerző utolsó nyilvános szereplése volt. A ránk maradt feljegyzések szerint Beethoven egy emelvényen állt, szemben a zenekarral, háttal a közönségnek, így a finálét követő dübörgő tapsvihart eleinte észre sem vette.
Előrehaladott siketsége miatt semmit sem hallott a közönség reakciójából, és végül a zenekar egyik tagja fordította meg, hogy saját szemével láthassa az állva éljenző hallgatóságot.
A kortársak – ellentétben a mai felfogással – nem tartották akkora remekműnek a 9. szimfóniát, mint amilyen az valójában. Pedig a művel Beethoven határozottan átlépte az addigi határokat: egyesítette az emberi hangot a szimfónia műfajával. És – minden fájdalma és magányossága ellenére – ehhez Schiller Örömódáját használta fel.
Értékét elsők között Richard Wagner ismerte fel.
Beethoven hatalmas életműve kilenc szimfóniát, harminckét zongoraszonátát, öt zongoraversenyt, tíz, zongorára és hegedűre írt szonátát, egy sor vonósnégyest, kórusműveket, egy operát és még sok mást foglal magában. Művei mennyiségénél mégis sokkal fontosabb, hogy fenségesen egyesítik magukban az érzelmek intenzitását és a kivitelezés tökéletességét.
