„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét…” Ki ne ismerné Benedek Elek nevét és munkásságát? A magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó, Benedek Elek 85 éve halt meg.
A 19-20. század fordulóján az irodalmi élet mozgalmassá válásának jele, hogy néhány író a megszokottól eltérő témakörre specializálta magát, ezzel jelentve be az eredetiségre való igényét. Benedek Elek a székely falusi életet élők parasztok és urak, a székely erdők és völgyek specialistája volt. Meghatott szeretettel, érzelmességre beállítva, a rokonszenvet keltés észrevehető szándékával mondott el apró, egyszerű bonyodalmú és lelki életet kevéssé feltáró történeteket a népről, melyből származott s amelytől nem idegenedett el soha.
AZ OLVASÓNAK
„A Magyar Mese- és Mondavilág kötetei sok ezer példányban forognak a magyar ifjúság és a nagyközönség kezén, s így az a vágyam, hogy a magyar nép meseköltése közkinccsé váljék, máris teljesült.
Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei e mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok.
Köszönöm, hogy hallgatjátok mesemondásomat.
Kisbaconban, 1901 július havában
Benedek Elek”
85 éve, 1929. augusztus 17-én Kisbaconban halt meg a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó, Benedek Elek. 1859. szeptember 30-án az erdélyi Kisbaconban látta meg a napvilágot, így gyermekként megismerkedhetett a székely népmesék és mondák gazdag világával. Gondos nevelésben részesült: nyolcévesen már a nagy hírű székelyudvarhelyi református kollégium diákja volt, ahol felső tagozatos korában az önképzőkör lelkes tagjaként nyelveket tanult és meséket írt. Érettségi után Budapestre költözött és a bölcsészettudományi karon megszerzett diplomájával a zsebében újságírónak állt. Több napilap és folyóirat munkatársa, a Néptanítók Lapjának főszerkesztője volt.
A Magyar mese- és mondavilág
„A gyermekkönyv, az ifjúsági könyv a legnehezebb faja az irodalmi műnek. Ide nem elég erős írói tehetség. A legzseniálisabb író is kudarcot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély, s mindenek felett: a gyermekvilágnak erős szeretete” – vallotta Benedek Elek, aki elveit szem előtt tartva 1889-ben Pósa Lajossal indította útjára az első valóban irodalmi értékű, hazafias szellemű gyermeklapot, Az én újságomat, utána Sebők Zsigmonddal közösen szerkesztették a Jó pajtást. 1887 és 1892 között országgyűlési képviselő volt, parlamenti beszédeiben az ifjúsági irodalom, a népköltészet, a népnyelv és a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. 1885-ben adta ki a Székely Tündérország, majd a Székely mesemondó című köteteket. 1896-ban a millenniumi ünnepségekre jelent meg igazi szívügye, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilág, amely négyszáz történetet tartalmaz és korának legnagyobb példányszámot elért sikerkönyve volt.
Kis Könyvtár címmel ifjúsági könyvsorozatot indított, ebből lett később Benedek Elek kis könyvtára. Gyerekeknek szánt verseket, leányregényeket, meseátdolgozásokat adott közre nagy hozzáértéssel, esztétikai igényességgel (Ezeregyéjszaka, Grimm legszebb meséi). Elsősorban mint meseírót és mesegyűjtőt ismernek a köztudatban, ugyanakkor kevésbé ismertek Benedek Elek sokoldalú munkásságának más oldalai. Ismerjük-e a politikust, az újságírót, a lapalapítót és lapszerkesztőt, a naptár- és kalendárium szerkesztőt, a meseírón túl az ifjúsági- és szépírót, a fordítót, a tanügyi- és tankönyvírót, a könyvszerkesztőt és vele párhuzamosan az irodalomszervezőt? A humanista-hazafias nevelést szolgálták maradandó értékű regényei, a magyar nemzeti múltat népszerűsítő írásai: A magyar nép múltja és jelene, Nagy magyarok élete, Honszerző Árpád. 1900-ban a Kisfaludy Társaság tagjává választották.
1921-ben, amikor Trianon után aki tehette, menekült Erdélyből, Benedek Elek végleg hazatért Kisbaconba. Itt sem maradt tétlen: szerkesztője lett a Cimbora című ifjúsági lapnak, amely először 1922. szeptember 22-én jelent meg. Ő volt a gyerekek Elek nagyapója, aki kiterjedt levelezést folytatott „unokáival”. A lap 1929-ben anyagi nehézségek miatt szűnt meg.
Benedek Elek példás családi életet élt, feleségével 45 évig éltek együtt boldog házasságban, hat gyermeket nevelve. 1929. augusztus 17-én Kisbaconban érte a halál szélütés következtében, levélírás közben. Felesége követte a halálba, egyszerre temették el őket, sírjuk egymás mellett fekszik a település temetőjében. A fejfán látható Benedek Elek saját maga által írt sírverse: „Jézus tanítványa voltam – Gyermekekhez lehajoltam – A szívemhez felemeltem – Szeretetre így neveltem.”
„Ma reggel fél 9 órakor Benedek Elekné is meghalt
BRASSÓ. (Az Ellenzék munkatársának telefonjelentése.) Pénteken délben Benedek Elek eszméletlenül feküdt ágyán. Szerető felesége, aki megérezte, tudta, hogy ez már a halált jelenti, csöndesen kiment a kisbaconi kuria kertjébe, amelyen keresztül tiszta vizü, kis patak csörgedezik. És ott, a patak partján kilenc darab veronál pasztillát vett be. Ezt a mérget Benedek Elekné régen rejtegette, mert a házastársak, akik forrón szerették egymást, megfogadták, hogy egyik sem fogja tulélni a másikat.
Amikor a veronált bevette, bement a betegszobába, hogy utolsó, könnyes pillantásaival elbucsuzzon az urától, a kivel szinte egy lélekké forrasztotta a hosszu évek harmonikus együttélése. Megcsókolta a szép, ezüsthaju, férfi fejet, amely behunyt szemmel pihent a párnán. Azután a maga szobájába ment. Lefeküdt és amikor a hatalmas méreg-adag hatni kezdett, mélyen elaludt.
A család kétségbeesve állotta körül az ágyat, mert a gyermekek tudtak arról, hogy szüleik milyen határtalan szeretetről tanuskodó, de végzetes fogadalmat tettek egymásnak. Mindent elkövettek, hogy édesanyjukat eszméletre téritsék. De a kilenc veronál pasztilla hatása hatalmasabb volt az orvosok kétségbeesett erőfeszitésénél. Ebből a halálos álomból Benedek Elekné nem tért többet magához, és ma, hétfőn reggel, fél kilenc órakor örökre lehunyta szemét, hogy egy nappal később kövesse a nagy adatra imádott férjét, aki az ő veronálos kábulata alatt adta vissza lelkét a mindenhatónak.” (Ellenzék, 1929 augusztus 20. Ötvenedik évfolyam, 187. szám)
Születésére és halálára minden évben Magyarországon és Romániában egyaránt programokkal, mesemondó versenyekkel, vetélkedőkkel, kiállításokkal, konferenciákkal emlékezünk meg. 2005 óta szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján ünneplik a népmese napját Magyarországon.
„ITT A VÉGE”
Nehéz szívvel írom le: „itt a vége”. Nem mese, valóság: itt a vége. Búcsúznom kell az én kedves hallgatóságomtól, mely, úgy vettem észre, nem fogyatkozó érdekkel hallgatta mesemondásomat. Senki se csodálja, hogy a nagy mesemondás után méla hangulat fog el: gyermekifjú korom óta foglalkozom mesék gyűjtésével, írásával, s az utolsó három esztendőben irodalmi munkásságom java része: meséknek, mondáknak írása.
Ím, előtted, nyájas olvasó, a Magyar Mese- és Mondavilág öt vastag kötete. (Az első kiadásban ugyanezek a mesék öt kötetben jelentek meg – a szerk.) Ebben az öt kötetben, ennek az öt kötetnek harmadfélezer oldalán: ezer év meseköltése. Amit a meseköltő magyar nép ezer évnek a leforgásán mesében, mondában, regében, legendában szépet, irodalmi formában való megjelenésre érdemest teremtett, legjobb hitem s tudásom szerint itt van ebben a könyvben. Azt hiszem, hogy országos mesegyűjtés sem eredményezhetne már egy-két kis kötetre valónál több oly mesét, melynek hasonmása, változata nincs meg a Magyar Mese- és Mondavilágban. Sűrű alkalmam volt erről meggyőződni e könyv írása közben is, mert valahol csak megfordultam az országban, megszólaltattam a falusi mesemondókat. Alig mondottak olyat, amelyet ne ismertem volna, s bizony megesett nemegyszer, hogy csaknem szóról szóra mondották el nem egy mesémet, amelyeket régibb könyveimben meg ebben: a Magyar Mese- és Mondavilágban olvastak. Ugyanígy jártam mesegyűjtő munkatársaim nagy részével is, kik az ország minden részéből küldöttek hozzám a mesék és mondák anyagát. Egyedül a Székelyföldben nem csalódtam. Ez a föld, úgy látszik, kimeríthetetlen kincsesbányája mesének, mondának. Kolumbán Samu dévai s Deák Gerő szászvárosi tanár, mindkettő székely ember, nemcsak mennyiségben, de minőségben is igen becses meseanyagot adtak rendelkezésemre, amiért e helyen is hálás köszönetet mondok a népköltés e lelkes gyűjtőinek.
Aztán, mondhatnám egyik mesebeli hősöm nevével – „többsincs”. De vajon van-e okunk a zúgolódásra? Kétségtelen, hogy sok jó magyar mese s monda elpusztult vagy alig érthető töredékességben maradt ránk, de a magyar népmeseköltés így is dicsőséggel állja meg az összemérést a világ bármelyik népének meseköltésével. A magyar nép az ő kiváló, magát minden más néptől megkülönböztető tulajdonságait beleöntötte a meséibe is. Képzelete merész, magasan szárnyaló, de a szertelenségtől, túlcsapongástól megóvja egészséges esze járása; humora kifogyhatatlan, ötletei elmések; a szabadszájúságot nem szereti, a szemérmetességet, az erkölcsi érzést csak nagy ritkán sérti meg, s egy dologban különösen fölötte áll minden mesemondó népnek: ez a mesék kompozíciójának kereksége, mondhatnám: művészi tökéletessége. Add reá az irodalmi formát, de ne bántsd az ő népi karakterét: s a magyar népmese irodalmi munka hatását teszi reád.
Mire vállalkoztam én valóképpen?
Erre:
Megőrizvén a mesék s mondák igaz népi karakterét, irodalmi köntöst adni rájok, hogy bátorsággal léphessék át minden magyar ház küszöbét; hogy a honfoglalás ezeredik esztendejében átadjam a magyar nemzetnek a magyar nép ezerévi meseköltését; átadjam oly formában, hogy azt öregek, ifjak lelki haszonnal s gyönyörűséggel olvashassák; hogy a magyar népmese segítségére legyen az iskolai oktatásnak s kedves, szívesen látott barátja a gyermekes házaknak.
Itt a könyv: ítéljetek, teljesítettem-e, amire vállalkoztam. Higgyétek el nekem, hogy Istentől nyert tehetségem legjavát szenteltem e könyvnek. Nem hiszem, hogy aki e könyvet végigolvasta, ki ne érezze szívemnek nagy szeretetét a magyar nép iránt, az édes anyaföld népe iránt, melynek véréből való vér vagyok én is. Ez a szeretet vezette tollamat, ez adott erőt, újra meg újra, lankadó kezemnek.
Itt a könyv, s ajánlom írótársaimnak is: olvasgassák a magyar nép „együgyű” meséit. Sok mindenféle haszonnal jár e mesék olvasása, s aki még nem tudná a módját, azt is megtanulhatná a néptől, hogy s mint kell átültetni magyar földbe az idegen palántát… Hány mese van e könyvben, melyről a tudósok kisütötték, hogy idegen a származása, s ím, a magyar nép rálehelte az ő lelkét, az ő mesemondó ajkán magyarrá lett a jövevény!
A nagyközönségnek, büszkén mondhatom, nem kell már ajánlanom könyvemet. Családokban, iskolákban, országszerte olvassák az eddig megjelent négy kötetet, s hallom innét is, onnét is, hogy az idegen ajkú ifjúság – a vendtől az oláhig – könnyen s jókedvvel tanulja a mi szép nyelvünket a Magyar Mese- és Mondavilágból.
Legyen ezért a dicséret s dicsőség a magyar népé. Én áldom Istenemet, hogy tolmácsa lehettem e hazafias misszió teljesítésében.
*
„Itt a vége.” Végső szavam: köszönet. Hálás köszönet Emich Gusztáv úrnak, az Athenaeum igazgatójának. Őneki köszönhetem elsősorban, hogy e könyvet megírhattam. Hogy nem kellett sem állami, sem semmiféle más segítséget igénybe vennem egy ily nagy munka megjelentetésére. Elég volt mondanom, mi a tervem, elég néhány tájékozó szavam, s ő lelkesen fogadta az eszmét, melynek megvalósítása nem csekély anyagi kockázattal járt: átadni a nemzetnek a millennium esztendejében ezer év meseköltését.
Ím, átadjuk.
Budapest, 1896. szeptember havában
Benedek Elek
