„Ez a kép, könyvünk metszete, / nyájas Shakespeare-t mutatja be; / tű s élet közt volt a harc, / hogy élethű legyen az arc” Idén 450 éve született és 385 éve halt meg Benjamin Jonson angol költő, író, színész, a Volpone című komédia szerzője, aki kora irodalmi életének egyik meghatározó alakja lett.
Benjamin Jonson 1572. június 11-én született Londonban. Jonson a Westminster-apátság iskolájába járt, majd kőműves nevelőapja mellett inaskodott, mielőtt katonának állt volna Flandriában. Londonba visszatérve, 1592 körül csatlakozott egy vándorszínészekből álló társulathoz, „művészetét” a kortársak így jellemezték: „szörnyű hangon ágált, külseje szétzúzott, rothadt almához hasonlított”.
BEN JONSON: LUSTA BÁJ
Csinos vagy, gonddal öltözött,
mint ünnepélyre érkezők.
Rizspor felhőz s jó illatok,
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok
fogásod szinte rejtelem,
mindez nem illő, szertelen.
Oly arcra várj, oly szemre less,
mely egyszerű, s azért kecses.
Lágy, lenge fürt, bő öltözet:
e lusta báj százszorta szebb,
mint ravasz piperéd, hiszen
az szemre hat csak, szívre nem.
(Szemlér Ferenc fordítása)
1597-ben Philip Hanslowe színigazgatónak kezdett dolgozni. Első műve, a Kutyák szigete miatt (amelynek társszerzője volt) rögvest meggyűlt a baja a hatóságokkal: a Titkos Tanács a darabot lázítónak ítélte, és Jonsont néhány hónapra börtönbe zárták. Ez sem szegte kedvét, egy évvel később hírneves pályatársa, Shakespeare közbenjárására bemutatták az Every Man in His Humour (Ki-ki a maga természete szerint) című vígjátékát, az egyik főszerepet maga Shakespeare játszotta. Jonson kedvező kritikákat kapott, és már a legnagyobbak közt emlegették, amikor ismét bajba került.
A nagy hangú, lobbanékony és az italt sem megvető író párbajban megölte egyik színésztársát, amiért újból börtönbe vetették. Az akasztófát sikerült elkerülnie, de vagyonát elkobozták és élete végéig viselte a gonosztevők jelét hüvelykujja alá égetve. A börtönben katolizált, ám 12 év múlva megint visszatért az anglikán egyházhoz.
Temperamentumán a börtönévek sem változtattak, kiszabadulása után nem sokkal az úgynevezett „színházháború” miatt került a figyelem középpontjába. 1601-ben bemutatott A fűzfapoéta című szatírájában ugyanis két jeles írótársát, Thomas Dekkert és John Marstont támadta meg, akik Satiromastix című darabjukkal vágtak vissza. A torzsalkodás békés véget ért, az ellenfelek később közös darabot is írtak.
1603-ban I. Jakab trónra lépése Jonson életében is fordulatot hozott. Az új király házi szerzőjeként mitológiai témájú zenés-látványos játékokat, masque-okat rendezett, megírta és színre vitte négy legismertebb vígjátékát és a Catilina-összeesküvésről szóló tragédiáját. Legsikerültebb és máig legtöbbet játszott komédiáját, a Volponét 1606-ban mutatták be. A velencei környezetbe helyezett darab torz tükörben mutatja meg az ember igazi természetét, az önzés, az aljasság, a számítás, a kapzsiság jellemtorzító erejét.
Az eredeti történetet később Stefan Zweig és Jules Romains is átdolgozta, magyarra Illyés Gyula és Vas István fordította le, több film készült belőle és gyakorta szerepel a színházak műsorán. Nálunk először 1930-ban került színre a Magyar Színházban, a főszerepben Csortos Gyulával. 2001-ben a Radnóti Színházban, Valló Péter rendezésében láthattuk, Haumann Péter címszereplésével tűzték műsorra. Emellett játszották A hallgatag hölgy, a Bertalan-napi vásár című műveit is. 2017-ben pedig a Weöres Sándor Színházban a cím és főszerepben Jordán Tamással Alföldi Róbert rendezésével láthattuk az előadást.
BEN JONSON: AZ OLVASÓHOZ
Ez a kép, könyvünk metszete,
nyájas Shakespeare-t mutatja be;
tű s élet közt volt a harc,
hogy élethű legyen az arc:
s ha, mint vonását, szellemét
éppúgy rögzíthetné a réz,
a világnak metszet sose
lenne még ily remeke.
de mert ez nincs így, Olvasó,
Arc helyett nézd, mit mond a Szó.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Jonson 1618-ban gyalogszerrel ősei földjére, Skóciába látogatott, ahol Edinburgh díszpolgárává választották. 1619-ben az Oxfordi Egyetem magiszteri oklevéllel tüntette ki, ekkoriban már az irodalmi élet egyik meghatározó alakjának számított.
Vitázó kedve, harciassága ellenére hatalmas tábor alakult ki körülötte, és a Sellő kocsmában (Mermaid Tavern) összegyűlő ifjabb költőnemzedék is mesterévé választotta.
1625-ben, I. Jakab halálával szerencsecsillaga leáldozott, az új király nem méltányolta művészetét. Drámái sorra megbuktak, 1628-ban szélütést kapott, nem tudott kimozdulni otthonából. Alkotókedve azonban töretlen maradt, angol nyelvtant írt, összerendezte kritikai írásait és naplójegyzeteit. Költőként is jelentőset alkotott, a barokk bonyolultságával szemben a klasszicista formatisztaság jegyében készültek elmélkedő költeményei és epigrammái.
Az angol irodalom nagysága szegényen és betegen halt meg 1637. augusztus 6-án. A Westminster-apátságban – az itt nyugvók közül egyetlenként álló helyzetben – temették el, sírján az alábbi felirat áll: „O rare Ben Johnson” (sic), azaz Ó, páratlan Ben Jonson.
