70 éve halt meg Berény Róbert festő, grafikus, a magyar “vadak” egyik meghatározó alakja, akinek nevét a Tanácsköztársaság Fegyverbe, fegyverbe! című plakátja tette ismertté.
„…a talentum kifejlődésének nyugalmasságát, az öntudatos, de soha nem bántó biztonságot… a munkabírásnak szép példáját határozottabban nem láttam másutt, mint Berénynél…” – írta róla Bölöni György, Berény egyik első méltatója így írt róla 1911-ben.
Szíj Béla így összegzi munkásságát: „Berény Róbert eredményekben gazdag, kísérletekben sokrétű és izgalmas életműve ebből a szempontból is kiemelkedő.”
Berény Róbert 1887. március 18-én született Budapesten. Eredeti neve Backofen Róbert volt, zsidó származású édesapja Berény Nándor tőzsdeügynökként és gabonakereskedőként alapozta meg vagyonát, édesanyja, Lindner Franciska volt. A család az 1870-es években költözött Nyíregyházáról a fővárosba, nevüket a századfordulón magyarosították. A nagypolgári körülmények között egy Városmajor utcai villában nevelkedő Róbertet kis korától csak a zene és a festészet érdekelte. Rajzolni Pór Bertalantól, festeni Zemplényi Tivadar Mintarajziskolájában tanult. Munkácsy Mihály volt az eszményképe, legjobban érte lelkesedett. Ötven évvel később így ír róla: „Attól kezdve, hogy tízéves koromban először vettem festéket ecsetemre, igen sokáig Munkácsy volt az ideálom… Munkácsy szeretete Rembrandt szeretetéhez vezetett.”
Berény akadémikus képzésben alig részesült, vele született rajzkészségének köszönhető, hogy önképzés révén is elérte a kívánt magas technikai szintet. 1905-ben Párizsban néhány hónapig tartó rövid időt töltött a Julian Akadémián, majd közvetlenül Matisse és Cézanne művészetéből nyert benyomások alapján indult el, az ő művészetüket tekintette követendő példának.
A francia fővárosban Cézanne, Matisse, Picasso, a posztimpresszionisták, a vadak és a kubisták gyakoroltak rá nagy hatást. Amikor megérkezett Párizsba, a modern magyar piktúrának már több jelentős fiatal képviselője volt ott. Közülük különösen Kernstok Károlyhoz, Czigány Dezsőhöz, Czóbel Bélához, Márffy Ödönhöz, a már többször említett Pór Bertalanhoz, majd a később érkező Orbán Dezsőhöz és Tihanyi Lajoshoz fűzték erős szálak. Hazatérve Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos társaságában a Nyolcak csoportjának alapítója lett.
Cézanne hatása a XX. századi egyetemes és magyar képzőművészetben rendkívül jelentős. Az impresszionisták látványszerű, és a jelenségek optikai benyomásait visszatükröző előadásmódja után a határozott szerkezetnek, térnek, plasztikai erőnek s az ezeket formáló színnek szigorú logikáját kereste, és ezzel új irányt szabott a festészet fejlődésének. Ugyancsak a század elején válnak általánosan ismertté és nagyhatásúvá van Gogh, Gauguin s az impresszionizmus után jelentkező más mesterek eredményei.
Új képek című, 1909-1910 fordulóján rendezett bemutatkozó tárlatukon még csak egyetlen képpel szerepelt, de az 1911-es kiállításon már az övé volt a legnagyobb kollekció. A történelmi festészeten és a realista zsánerképeken nevelkedett magyar közönséget sokkolták a Nyolcak akadémikus normákra fittyet hányó képei. Egy visszaemlékezés szerint “az emberek fenyegetőztek, öklüket rázva kérték vissza a belépti díjat”.
Képzett muzsikus volt, akár a zenei pályát is választhatta volna. Gyakran jött össze kamarazenélésre régi iskolatársával, a zeneszerző Weiner Leóval és az Ady-verseket megzenésítő Reinitz Bélával, rendszeresen írt zenekritikákat a Nyugatba. Az elsők között ismerte fel Bartók és Kodály zsenijét, házi bemutatón hallgatta meg Bartók otthonában a Kékszakállú zongorakivonatát, a komponistát és Weinert meg is festette. 1912-ben vette feleségül Spitzer-Somló Ilonát, “Lénit”, a rendkívül művelt, a művészetekre nyitott asszonnyal együtt készítettek selyemhímzésű faliszőnyegeket és párnákat.
Az első világháborúban katonai szolgálatot teljesített, leszerelése után festő szabadiskolát nyitott. Nála tanult a később világhírűvé vált Moholy-Nagy László és az a Székely-Kovács Olga, akivel később karikatúra-albumot készítettek az 1924-es salzburgi pszichoanalitikus konferencia résztvevőiről; vacsoravendégként állítólag még Freud is megfordult a Berény-villában. Bár a Nyolcak polgári radikalizmusát a Tanácsköztársaság eszméiben és gyakorlatában messze meghaladta, a művészek kiálltak a forradalom mellett. Berény elkészítette a Fegyverbe, fegyverbe! című mozgósító erejű plakátot, és szerepet vállalt a Művészeti Direktórium munkájában is.
Léninek is meghatározó szerepe volt ebben, mert szomszédságukban alakult meg a kommunista párt, az asszony Kun Béla titkárnője lett. A kommün száz napja után a művészt letartóztatták, meghurcolták, házassága tönkrement, végül 1920-ban külföldre távozott. Előbb Bécsben, majd Berlinben telepedett le, évekig nem vett ecsetet a kezébe. Zenével foglalkozott, filmdíszletet tervezett, konstruált egy filmvetítő gépet. A fáma szerint rövid szerelem szövődött közte és Marlene Dietrich között, sőt a golyóstollat is feltalálta, de azt előbb szabadalmaztatta Bíró László József.
Berlinben ismerkedett meg Breuer Etelka csellóművésszel, akivel egymásba szerettek, s hazatérve, 1926-ban összeházasodtak. Az új szerelem és a hazai környezet véget vetett depressziós korszakának, újra alkotómunkába fogott. Felesége viszont félretette a vonót, csak férjének élt, ezután csak egy alkalommal, barátjuk, Bernáth Aurél unszolására volt hajlandó játszani. Berény számos képen örökítette meg az erős erotikus kisugárzású nőt, de csellón játszva csak egy 1928-ban született alkotás ábrázolja.
A Magyar Nemzeti Galéria ismertetője szerint a festmény nagyon népszerű lett azóta, hogy 1963-ban a művész emlékkiállításán újra nyilvánosság elé került. Berény szuggesztív erővel jelenítette meg a muzsikálásban való elmélyülést, illetőleg azt az élményt, amelyet a zene kelthet a zenére figyelő emberben. Amiként egy zenemű részletei egymás után következnek, akként vonzzák magukhoz szemünket fokról fokra a kép részletei: az átlósan elhelyezet cselló, a mögötte ülő nő alakja, a zenére figyelő arc, az ellentétes irányban elhelyezett két láb, a megfeszített munkát végző karok, kézfej és az ujjak. Ezekhez a részletekhez járul az előtér parkettás padlója, s a hátteret lezáró, inkább csak jelzésszerű függöny.
Berény ezen a képén is következetesen keresi a valóságos tér és a képmező sík felülete közötti szerves kapcsolatot. A formákon meglátszik, hogy kutató, kereső művészi lelkület alakította őket, a stilizálás jelét minden részletükön megtaláljuk, mégis az építményes kompozícióiban a sík- és térviszonyokat megéreztető szerepük mellett az érzelmi, hangulati hatásokat is teljesen meggyőző erővel sugározzák. A dekoratív ritmus zenei hatást, érzelmi hevületet, a modell iránti mély érzelmi elfogódottságot mutat.
1930-ban a KÚT kiállításán szerepelt Macska és csendélet című műve, újabb törekvéseinek egyik legfrissebb variációja. A téri problémák bemutatását itt is az erős felülnézet könnyíti meg, olyannyira, hogy nem marad egyetlen alárendelt részlet sem, minden motívum egyenrangú társként jelentkezik a képmező sík felületén. Időben és felfogásban rokon vele számos más, ez időben készült csendélet is. Különösen azok szépek, melyeken az áttetsző üvegtárgyak rendkívül érzékeny csillogása, hajlékony formáiknak finom váltakozása borítja a kompozíciót.
A festő a KÚT (Képzőművészek Új Társasága) tagja lett. A plakátművészet egyik megújítójaként ő készítette a Modiano cigarettapapírt, a Palma kaucsuksarkot, a Cordatic gumikereket hirdető falragaszokat. Az 1930-as években a nagybányai tradíció felé fordult, művészete lágyabb lett, a szigorú képi szerkezetet mindinkább felváltotta a látvány tisztelete. 1934-től Zebegényben alkotott, nyaranta festőiskolát működtetett, itteni műterme és vele számos műve a második világháború végén elpusztult.
A negyvenes évek elejéig változatlan szemlélettel dolgozik, illetve ha lehet még telítettebb, még derűsebb, bársonyosabb színvilágot jelenített meg. Budapest ostromát Zugligetben bujkálva vészelte át. 1948-tól a Képzőművészeti Főiskolán oktatott és az új művész generációk nevelésében vállalt fontos szerepet. Korábbi témáinak új variációit festette meg. Tájképeivel, interieurjeivel, önmagát, leányát Annát, barátait örökítette meg. Grafikai munkássága egyenrangú volt piktúrájával, és önmagában véve is rendkívüli jelentőségű.
A tematikus piktúra felé fordult, nagyméretű művei (Festőnövendék, Majális, Műterem-látogatás) igényességükkel tűnnek ki a korszak sematikus, szocreál alkotásai közül. Művészetét 1950-ben és 1952-ben Munkácsy-díjjal, 1951-ben Kossuth-díjjal jutalmazták, de művei nem kellettek a hatalomnak. Gyomorrákban halt meg hatvanhat éves korában, 1953. szeptember 10-én Budapesten. Számos képe máig magántulajdonban vagy ismeretlen helyen van. Az Alvó nő fekete vázával című műve regényes úton került elő.
Barki Gergely művészettörténész, Berény-kutató 2009-ben kislányával nézte meg a Stuart Little, kisegér című filmet, amikor felfigyelt az egyik falon függő képre, amelyről kiderült, hogy Berény elveszettnek hitt festménye. A Berény-kép korábban egy szappanoperában is “szerepelt”, mielőtt a szakembernek sikerült azonosítania és ötévnyi munkával hazahoznia. A képet 2014 végén árverezték el, rekordáron, 70 millió forintért kelt el. Az életmű egy másik kiemelkedő darabja, a 109 év lappangás után előkerült Monacói tengerpart 2015-ben 55 millió forintért talált gazdára.
