„A szegény ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett. Már ahhoz, hogy reggel föltápászkodjék, már ahhoz össze kell szednie magát.” Hatvan éve, 1956. augusztus 14-én hunyt el Kelet-Berlinben Bertolt Brecht német drámaíró, költő, az epikus színház megteremtője.
„Azoknak az ifjaknak írom ezt, akik még nem olyan romlottak, mint én, és akiknek holnap megint csak írni fogok, mert áldozatul estem ennek a szenvedélynek, amely alattomosabb és gyilkosabb a morfinizmusnál. Még nem gyűrt le egészen, vagyis még vannak egyéb szenvedélyeim is, melyek csaknem olyan károsak; csak akkor írok, ha úgy vélem, valami eszembe jutott, nálam ez még nem fordítottan van. A dolgok számomra még mindig lényegesebbek, mint a katalógus, még nem kapok görcsöt, ha valami ne lehet az enyém, még úr vagyok a magam bőrében. Tudom, a torkom jobb, mint az énekem, és a dolgok, melyeket megéneklek, ugyancsak jobbak. Nekem még nem „muszáj” írnom, mint annyi másnak, akik nem tudnak írni.” (Bertolt Brecht: Irodalomról és művészetről – Az írásról)
Augsburgban született 1898. február 10-én. Gazdag családból származott, apja a helyi papírgyár főrészvényese és igazgatója volt, aki fia számára biztosította a kitűnő nevelést. Az ifjú Brecht okos is volt, jól is tanult, ám az iskolai fegyelmet igen nehezen tűrte, az I. világháború kitörése után háborúellenes dolgozatáért majdnem ki is csapták a gimnáziumból. Már kamaszként verselt is, a szimbolisták hatását mutató költeményeiből néhányat a helyi sajtó is közölt. 1917-ben a Müncheni Egyetemre iratkozott be, orvosnak készült. A háború utolsó évében behívták a hadseregbe, szanitécként szolgált egy katonai kórházban. Ekkor írta meg – fogadásból, négy nap alatt – első drámáját, a Baalt, amelynek trágársága meglepő költőiséggel párosul.
„Azok a bűnösök, akik háborút csinálnak, s állatot az emberből.”
Leszerelése után visszatért Münchenbe, s az egyetem mellett többnyire inkább irodalmi körökben forgott, jó barátja lett a kor ünnepelt szerzőjének, Franz Wedekindnek, s rendszeresen fellépett a Simplicissimus-kabaréban, ahol mandolinkísérettel adta elő saját dalait. Ekkor már igen erősen bírálta a polgári társadalmat, s egyre közelebb került a baloldalhoz, megismerkedett a marxizmus alapfogalmaival is. 1919-1921-ben az augsburgi Der Volksville című lap színházi kritikusa volt, majd 1923-ban abbahagyta orvosi tanulmányait, s a Müncheni Kamaraszínház dramaturgja lett. Itt mutatták be a Dobszó az éjszakában című darabját, amely nagy sikert aratott, s elnyerte a Kleist-díjat is.
„A szegény ember nem élhet kurázsi nélkül. Különben elveszett. Már ahhoz, hogy reggel föltápászkodjék, már ahhoz össze kell szednie magát. Vagy hogy földet szántson, pláne háborúban! S hogy gyereket köpnek a világra a nyomorultak, az is mutatja a bátorságukat, mert jó kilátásuk az nincsen. Hóhérolniuk, mészárolniuk kell egymást, s ha egymás szemébe akarnak nézni, ahhoz bizony kurázsi kell. És hogy pápát, császárt tűrnek, az meg éppen félelmetes bátorság, mert az életükbe kerül.” (Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei, Ford.: Nemes Nagy Ágnes)
1924-ben Berlinbe költözött, s a Deutsches Theater dramaturgjaként a kor legnagyobb rendezői, Max Reinhardt és Erwin Piscator mellett dolgozhatott. A színház mellett a költészetet sem hanyagolta el, 1926-ban megjelent a Zsebimakönyv című kötete, amely óriási feltűnést keltett, s egy évvel később a bővített kiadást is publikálta Bertolt Brecht családi imakönyve címmel.
A világhírnevet Koldusopera című, 1928-ban színpadra került, Kurt Weill zenéjével készült groteszk hangvételű darabja hozta meg számára, amely egy XVIII. századi angol dráma feldolgozása. Itt már szerepeltek az epikus színházra jellemző elidegenítő effektusok, a didaktikus feliratok, a vetített képek, a nézőket megszólító színészek, a cselekményt megszakító songok, amelyek közül nem egy mára világsláger lett.
A Mahagonny városának tündöklése és bukása című, következő Weill-lel közös darabbal Brecht megalkotta teljesen új drámaelméletét az epikus színházról, amelynek lényege, hogy a színház ne tegye a nézőt a darab részévé, ne akarjon érzelmileg hatni rá, hanem tárgyilagos formában közérdekű problémákat tárjon a néző elé, teremtsen távolságot a néző és a színpad között, az értelemre hasson.
1933-ban, Hitler hatalomra jutása után Brecht elmenekült Németországból, ahol nem sokkal később könyveit elégették, darabjait betiltották, őt pedig megfosztották állampolgárságától. Szinte egész Európát bejárta, a legtöbb időt a dániai Svedenborgban töltötte. Ebben az időben keletkeztek legfontosabb elméleti írásai, antifasiszta versei, amelyek a Dalok, versek, kórusok és a Svedenborgi versek című köteteiben jelentek meg, s emigrációja során írta legjelentősebb drámáit is: a tudósok felelősségét boncoló Galilei életét, a háború értelmetlenségét bizonyító Kurázsi mamát. A dráma a harmincéves háború korába (1618—1648) vezet el bennünket, s annak nagyobb, 12 éves szakaszából mutat be jeleneteket a kisember szemszögéből nézve. A cselekmény 1624-ben kezdődik, s 1636-ban szakad meg. A 12 jelenet közül az elsőben Kurázsi mamának, aki markotányosnő, két fia és egy lánya van., a zárójelenetben magára marad, mindegyik gyermekét elveszti, bár kisebbik fiáról azt hiszi, hogy az még él.
Kurázsi mamának egy a célja, egyszer nyíltan ki is mondja: „magamat, a gyermekeimet meg a kocsit átmenteni a háborún”.
A kapitalizmus kíméletlenségét vázoló Szecsuáni jólélek című darabot, a Hitlert nevetségessé tevő Állítsátok meg Arturo Uit című szatíráját, az antifasiszta Rettegés és ínség a Harmadik Birodalomban-t.
1941-ben Brecht a Szovjetunión át az Egyesült Államokba menekült, ahol előbb Hollywoodban próbált szerencsét, de az ottani filmipar nem kifejezetten a brechti forgatókönyvekre várt. Élt aztán San Pedróban és Santa Monicában is, megírta az ősi kínai történetet feldolgozó Kaukázusi krétakör című darabját, majd 1947-ben, amikor a McCarthy-bizottság tanúként kihallgatta, jobbnak látta visszatérni Európába. Előbb Zürichben élt, ahol megírta a Kis Organon a színház számára című jelentős drámaelméleti művét, amelyben az epikus színháztól a dialektikus színházig vezető koncepciójának elveit fejtette ki.
1949-ben a keletnémet rendszer meghívására az NDK-ba utazott, s feleségével, Helene Weigel színésznővel együtt Kelet-Berlinben telepedett le, ahol Berliner Ensemble néven hamarosan létrehozták saját színházukat. A színházszervezés, a rendezés mellett több átdolgozást is készítette, a többi között Goethe Ős-Faustjából, Moliere Don Juanjából és Shakespeare Coriolanusából is.
Brecht, barátai és közeli ismerősei tanúsága szerint, a világháború kitörésének napjától szenvedélyesen gyűjtötte dániai, majd amerikai emigrációjában a háborús újságcikkeket, fényképeket, dokumentumokat. Ebből a fél könyvtárra való gazdag anyagból válogatta össze 1954-55-ben, élete alkonyán a Háborús kiskáté (jobbára angol, amerikai és svéd lapokból kiollózott) fotóanyagát. A fényképeket mintegy képaláírás gyanánt négysoros versekkel – ahogy maga nevezi: verses kommentárokkal – látta el.
Egy ideig szó volt róla, hogy a salzburgi ünnepi játékokon is rendez, ám a nyugati világ túlságosan kommunistának tartotta, így vendégszereplése elmaradt. A keletnémet kommunista rendszer, amely kezdetben ünnepelte őt, ugyanakkor nem tartotta eléggé balosnak, formalistának titulálta, mondván, hogy nem elég elkötelezett a munkásosztály ügye iránt. Brechtet a támadások nem különösebben érdekelték, tette a dolgát, amíg egészségi állapota engedte. 1956 augusztusában éppen a Galileit próbálták, amikor rosszul lett, s 14-én egy szívinfarktus következtében meghalt.
Bármilyen is volt megítélése életében, 1998-ban, születésének 100. évfordulóján egész Németországban megemlékeztek róla, több darabját is műsorukra tűzték a színházak, országszerte tanácskozásokat tartottak munkásságáról.
