„…elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük.” Giovanni Boccaccio olasz költő, a reneszánsz egyik legjelentősebb előfutára, humanista tudós, és diplomata hétszáz éve született.
„Nyilvánvaló, hogy minden, amit fáradtsággal szereztünk magunknak, édesebb, mint az, amihez gyötrődés nélkül jutunk.”
A 14. századi Itália egyik legműveltebb tudósa volt, akinek irodalmi munkássága pezsdítően hatott nem csupán az olasz nyelvre és a humanista életszemléletre, de egész a világirodalomra is. Hétszáz éve, 1313. június 16-án született és 1375. december 21-én hunyt el Giovanni Boccaccio olasz költő, író, a Dekameron című novellagyűjtemény szerzője.
Születésének körülményeiről az ellentmondó források megegyeznek abban, hogy az időpontot 1313. június 16-ára teszik, de egyesek szerint Párizsban, mások szerint Firenzében vagy Certaldóban született. Az apa személye bizonyos Boccaccio di Chellino firenzei kereskedő, aki állítólag egyik párizsi útján találkozott egy Jeanne nevű asszonnyal, akitől Giovanni fia született. Az is biztos, hogy Boccacciót apja magához vette, s törvényes házasságából származó gyerekeivel együtt nevelte. 1319-től Firenzében, majd 1327-től Nápolyban éltek, ahol apja a Bardi-bank egyik fiókintézetét igazgatta. Szerette volna, ha Giovanni is kereskedelmi-pénzügyi pályára lép, s meglehetősen rossz szemmel nézte fia irodalmi érdeklődését.
A szellemi és gazdasági téren is virágzó Nápoly jó iskola volt az ifjú Boccaccio számára, aki – engedve apja kérésének – folytatott pénzügyi-kereskedelmi és kánonjogi tanulmányokat, de hallgatott filozófiát és teológiát is, ugyanakkor bejáratos volt a nápolyi király gazdag könyvtárába, megfordult az arisztokrácia és a polgárság körében is. Itt ismerkedett meg a szerelem örömeivel és gyötrelmeivel is.
1340-ben visszatért Firenzébe, poggyászában néhány Nápolyban befejezett irodalmi alkotással. A Bardi-bankház csődbe jutásával a család anyagi biztonsága is megrendült, Boccaccio élete további részében mindig kisebb-nagyobb anyagi nehézséggel küzdött, időnként teljes szegénységben élt.
Dekameron (Tíz nap)
„Jobb megtenni és megbánni, mint megbánni, hogy nem tettem meg.”
Firenzei tartózkodása alatt újabb műveket írt, amelyek közül a Fiametta asszony gyászénekéből című prózai munkája és a Fiesolei nimfa-ének című poémája sikerült a legjobban. 1345-47-ben üzleti úton Ravennában és Forliban járt, s valószínűleg részt vett Nagy Lajos király nápolyi hadjáratában is. 1348-ban Firenzében pestisjárvány pusztított, amelynek áldozatául esett Boccaccio családja is. Ő csak egy évvel a járvány után tért vissza a városba, s hozzákezdett a Dekameron (Tíz nap) végleges formába öntéséhez. Több mint négy évig dolgozott rajta, s közben városi szolgálatban is állt, 1350-ben Romagnában, 1351-ben Lajos bajor herceg tiroli udvarában, 1354-ben VI. Ince pápánál volt követ. A költőfejedelem Petrarcával 1350-ben ismerkedett meg: az bölcs, higgadt tanácsaival segítette írótársát, aki mestereként tisztelte. A két művész élénk levelezést folytatott, amelyben lefektette a klasszikus irodalom humanista újrafelfedezésének alapjait.
„Én ennek miatta úgy vélem, hogy a ti főpásztorotok és ennek következményeképpen mind a többiek minden gondjukkal és minden csalafintaságukkal azon mesterkednek, hogy a keresztény vallást elpusztítsák a föld színéről, és megsemmisítsék, holott úgy illenék, hogy ők legyenek a talpkövei és támaszai. Mivel pedig látom, hogy nem következik be az, amiben mesterkednek, hanem a ti vallásotok szüntelenül gyarapszik és egyre fényesebbé és ragyogóbbá válik, azt hiszem, joggal következtetek arra, hogy annak, mint minden hitnél igazabb és szentebb hitnek, a Szentlélek a talpköve és támasza.”
A Dekameron után Boccaccio már csak néhány olasz nyelvű művet alkotott, köztük az Il Corbacciót, amely – valószínűleg szerelmi csalódásainak következtében – a női nemről írt csípős szatíra. Érdeklődése ezt követően a latin nyelv és a humanista tanulmányok felé fordult, maga is több latin nyelvű művet alkotott. Ugyanakkor lelki élete egyre zaklatottabbá vált, felerősödtek a vallással kapcsolatos aggályai, egy szerzetes hatására majdnem elégette a Dekameront, csak Petrarca közbenjárása és rábeszélése mentette meg a művet, valamint az író könyvtárát is, amelyet el akart adni.
Az 1360-as évek elejétől megismerkedett a homéroszi költeményekkel, újra felfedezte a klasszikus latin szerzők műveit, s hozzákezdett Dante-tanulmányaihoz, amelynek eredménye lett az Isteni színjátékhoz fűzött kommentár, s a Dante élete című életrajz. 1363-ban az állandó anyagi gondokkal küzdő író a család ősi certaldói házába költözött, ahonnan 1373-ban Firenze város kérésére tért vissza, hogy megkezdje az Isteni színjáték nyilvános felolvasását és kommentálását az egyik templomban. A nagyszabású vállalkozást romló egészségi állapota miatt félbe kellett hagynia. Petrarca 1374-ben bekövetkezett halála mélyen megrendítette, végleg visszavonult Certaldóba, ahol egy év múlva, 1375. december 21-én meghalt.
Boccaccio, akit máig az olasz reneszánsz egyik legnagyobb alakjának tartunk, egész életében azon munkálkodott, hogy a modern olasz nyelven írott irodalmat a klasszikusok szintjére emelje, s neki köszönhetjük a novella műfajának tökéletességre emelését is. Fő műve, a 100 novellát tartalmazó Dekameron máig talán az egyik legolvasottabb gyűjtemény, frivol, pajzán, olykor mulatságosan szókimondó történetei remek szórakozást ígérnek a mai olvasóknak is. Magyarra Révay József ültette át a művet, a lírai betéteket pedig Jékely Zoltán fordította. A Dekameronból 1971-ben Pasolini készített filmet, amelyben többnyire amatőrökre bízta az egyes jellemek megformálását, s Giotto tanítványaként maga is szerepelt a filmben.
