Az ötletek, az előadásmód és a jellegzetes bödőcsi világlátás szentháromsága két órás térdcsapkodó hahotázást ér. Búcsúszentlászló sztárja utolérhetetlen.
A Nincs idő gólörömre a Dumaszínházban
A Dumaszínház vagy a Showder Klub ismeretlen terep a számomra: nem kerültem kifejezetten az egyszemélyes comedy-műfajt, de különösebben nem vágytam a társaságára. Ami a Comedy Central előtt terpeszkedve heti egyszer kellemes kikapcsolódást jelent, élőben, még szakmai jegyáron sem maslowi alapszükséglet. Bödőcs Tibor személye volt az, ami mégis kibillentett a kanapé-stand-up komfortos pozíciójából. Ezt a fiút látni kell széles vásznon, Hofit is mennyi ideig tervezgettük annak idején, aztán a nagy halogatás vége az lett, hogy meghalt.
Bödőcs életkorából kifolyólag a vég talán kevéssé fenyeget, a kóros humorhiány annál inkább. A hullámzó színvonalú, de még mindig toronymagasan vezető Comedy Centralon kívül képtelenség rátalálni a tévében kellő szellemességszintet megütő műsorra: az ember minduntalan Sas-társulatba, Maksa Zoltánba botlik, a kínálat megtorpan az ezerszer ismételt retrokabaréknál, a blődlinél, a súlytalan harsánykodásnál, a műröhögésekbe fulladó showműsoroknál. A humor lassan leszorul a képernyőről, rara avis lesz, mumifikálódik, akár talicskázhatjuk is egy múzeumba.
Na jó, ez médiapesszimistábban hangzott, mint aminek szántam. Mert itt van például a stand-up, viszonylag sok rátermett – és sok középszerű – előadóval, és legkivált itt van Bödőcs Tibor. A Búcsúszentlászlóról származó fiatalember – ma már kétgyerekes családapa – hosszú évek óta lakozik a magyar komikus-szcéna élmezőnyében, és az intelligencia és a humor olyan kevercsét nyújtja, ami máig egyedülállóvá teszi a rendületlenül szaporodó-sokasodó stand-up-porondon. Írt egy remek irodalmiparódia-könyvet Addig se iszik címmel, de zsenialitása színpadon kristályosodik ki leginkább. Önazonos, imponálóan hiteles és természetes figura, elhiteti velünk, hogy mindig spontán, mindig friss, kábé most pattant ki az ágyból egy szépítő alvás után. Sok pályatársától eltérően nem tartja magát távol a politikától, minden mondatában egyszerre van jelen vagy nyolc sémamentes gondolat történelemről, kultúráról, irodalomról. Ezek a gondolatok ráadásul nélkülözik azt az erőltetett intellektualizálást, amiből a kellőnél csipettel is több kíméletlenül csapná agyon a szellemességet. Egyszerre képes megszólítani tehát a könnyen fanyalgó fővárosi értelmiséget és a populárkultúrára szomjazó néptömegeket: egymás után hivatkozik Örkény Istvánra és festi le hűen a falusi kocsmák atmoszféráját. Egyszóval: a harmincöt éves Bödőcs intézményesült, nem lakhat örökké egy dobozban, ellenőriznem kellett, személyesen is működik-e a kémia közte és közönsége közt.
A talányos és többértelmű címet viselő előadás (ha emlékezetem nem csal, egyetlen konkrét focira vonatkozó sor sem hangzik el az este folyamán) Tóth Edu negyedórás felvezetőjével indul. Feltűnő a kontraszt, ha a „főszereplő” figuráját a Nincs idő gólörömre „előzenekarával” hasonlítjuk össze. Tóth sem tűnik reménytelenül tehetségtelennek, de a nyilvános poénkodás –hiába tevékenykedik a műfajban évek óta – olyan izgalmi állapotba hozza, mintha egy csorda oroszlán elé vetnék. Ez pedig megosztja a közönséget: sok embernek hamar szimpatikussá válik, mások a mosdóban szörnyülködnek rajta. Hiába, más a haveroknak nyomni a sódert a sulivécében, és más poénéhes tömegek szemébe nézni: egyszer talán megszokja, és tehetsége teljes pompájában virágzik ki, mert amúgy, eltekintve a lámpaláztól, jól hozza a Woody Allenre hajazó, kölyökképű különcöt.
Bödőcs viszont ruganyos, laza és magabiztos. Született népi komikus. Vagy csak eljátssza, hogy az, de jól. Műsora nem öncélú viccfüzér, hanem tudatosan megszerkesztett, átgondolt, dramaturgiai értelemben is működő előadás. Az első részbe illeszti a politikai-közéleti blokkot, jó érzékkel figyelmeztetve a közönség azon részét, aki erre nem vevő, hogy ne menjenek sehova, a második részben át fog nyergelni a jól bevált, a szülőfölddel és az apaság nehézségeivel operáló poénokra.
És mindkét szegmens működik. A közéleti humor mindig is ment Bödőcsnek, most is sziporkázik: a választási eredmények elemzése, az ellenzék-paralimpia párhuzam, a Mészáros Lőrinc -és Orbán Viktor-paródiák visító röhögést eredményeznek, a „nincsen Őrnagy Tóték nélkül”- bölcsesség kikacsintás mindenféle köldöknéző felhang nélkül. A búcsúszentlászlói mindennapokra, a beszpídezett gyerekek-látomásra és egy remekbe szabott Hajdú Balázs-paródiára felfűzött második rész pedig bővelkedik a megszokott poénbombákban: a mindennapi élet megfigyelése és utánzása felér egy utazással a zalai községbe és egy röpke betekintéssel a kisgyerek-katasztrófától sújtott családi nappaliba. Bödőcsben az is jó, hogy a második részből sem hagyja ki teljesen a politikát, vissza-visszautalgat az első rész témájára, és ez is mindig olyan jól ment neki: mármint a spontánnak tűnő anaforák, a topikok közti látszólagos ugrálás, ami improvizációs hatása ellenére nyilván úgy ki van találva, ahogy azt kell.
Bödőcs egyszerre küldi harctérre mindenét, amije van, mégsem túl harsány vagy ripacskodó előadó. Mozgásba hozza a szavait, a testét, a hangját, a gesztusok, a vokális kommunikáció kis túlzással önmagában elvinné a show-t. A közönségtől épp megfelelő distanciát tart, végig kontaktban marad, de nem bizalmaskodó, nem fenyegeti senki auráját. Fesztelen egyénisége a ritka nyelvbotlásokat és a harmatosabb (kevés volt) vicceket is áthidalja, figurákat épít fel, élethelyzeteket teremt a színpadon. Néha megakasztja a műsor alatt folyamatosan működő kiszolgálást is, mert a sokat látott pincérek időnként leállnak röhögni, márpedig öt tál étellel a karjukon ez nem tűnik könnyű mutatványnak.
Ha igaz, hogy a humor nem úri huncutság, hanem létszükséglet a túléléshez, akkor egy Bödőcs-műsor életmentő kötél, a stresszkezelés legpraktikusabb technikája: ha háziorvos lennék, receptre írnám életuntság ellen. Kis gasztroinformáció, hogy a műsor mellé ínycsiklandó köretet választhatunk a Dumaszínház tapaskínálatából. Sajnos vacsoráztam, de a következő fellépés előtt feltétlenül rendelek egy mediterránt.
Hegedüs Barbara
