„Túl a városkán, amelyben megállt az idő, az én időm, a városkán túl áll egy kastély, és abban a kastélyban most nyugdíjasotthon van.” Mosolygós bölcsesség, szelíd irónia, megkapó nosztalgia, töretlen-törhetetlen életszeretet árad a világhírű cseh író őszikéjéből, ebből a mesevarázsos, utánozhatatlanul-hamisíthatatlanul hrabali műből.
„Ő olyan volt, mint az Ezeregyéjszaka. Mesélt, hogy éljen. Mesélt az ezeregy éjről, és aztán mesélt az ezerkettedikről is, amiről ezeregyszer hisszük, hogy nem, még nem most jön el.” (Háy János)
Az egykori grófi kastély hatalmas homlokzati óráján öt perc múlva fél nyolc. Reggel, délben, este, évek óta mindig. Szomorú mementó, a kastély ugyanis történetünk idején öregek otthona, és a legtöbb öregember este fél nyolc körül hal meg.
Memento mori.
„Álmomban sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan lepereg az élet” – jegyzi meg a narrátor, a hajdan sugárzó szépségű és szertelen Maryska, aki most maga is az otthon lakója. Sokáig azzal áltatta magát, hogy az öregség csak másokat érint, neki addig még rengeteg dolga van a világban, és hogy szemérmesen szerelmes Francinján sem fog az idő… Csakhogy Francin közben magának való nyugdíjas lett, az agyoncsaphatatlannak hitt Pepin bácsi járóképtelen, az ő szépsége pedig már csak belülről sugárzik.
A Harlekin milliói Bohumil Hrabal kisvárosi trilógiájának, a Sörgyári capricció-nak és a Díszgyász-nak a harmadik kötete. Elégia szerelemről és halálról. Rezignált sorait szomorkás bölcsesség, szelíd irónia, derűs nosztalgia hatja át. És feltétel nélküli életszeretet. „Mi lesz avval a szerelemmel…” – suttogja Pepin bácsi a halálos ágyán.
Mi lesz?
Részlet a könyvből a címre kattintva:
Bohumil Hrabal: Harlekin milliói
Túl a városkán, amelyben megállt az idő, az én időm, a városkán túl áll egy kastély, és abban a kastélyban most nyugdíjasotthon van. Egyetlen, dombra kapaszkodó út visz fel a kastélyba, öreg gesztenyefasorral szegélyezett út, azoknak az öreg fáknak az ágai alagúttá borulnak össze, amikor az ember felfelé megy, mintha hosszú, gótikus boltozat alatt lépkedne, annyira egymásba akaszkodnak azok az ágak, nemcsak támogatja egyik a másikát, de össze is vannak fonódva, úgy egymásba ékelte azokat a gallyakat a szél és az orkán. Ezek a fák valahogy annyira belefáradtak abba, hogy némi kis fényt harcoljanak ki koronájuknak, hogy lassan-lassan elsorvadtak, így az út állandóan tele van száraz és a szüntelen súrlódástól lecsupaszított, elszenesedett gallyakkal. Szélcsendben néha hirtelen-váratlan egy egész ág zuhan a homokba, áll előtte az ember, mint a tetőről lezúdult cserép előtt, felemeli és félredobja, mint a karjában érzi a súlyt, ami könnyen megsebesíthette volna. Valahányszor belépek ebbe a fasorba, aggódom az életemért. Felnézek, és látom az ötszáz méter hosszú alagutat, a koronákig felnyúló fekete póznákkal aládúcolt alagutat, úgy merednek a magasba, mint lovagi tornán a győzelem tiszteletére kitűzött dzsidák és hosszú kopják.
