„Hát legyen, ő akarta. Nőnek maszkírozom magam. És az összes haverja körülöttem fog legyeskedni. Még a nevem, a Francis is tökéletesen megfelelt a célnak. Francesnak fogják érteni, és már be is sétáltak a csapdába.”
„Ki érti a csajokat?” A főhős-narrátor gyakran ismételgeti a Vian-életműsorozat tizenkettedik kötetének címét. Hogy is érthetné a csajokat, akik szépek, kívánatosak, gazdagok, de ez mintha nem lenne elég nekik, ugyanis férfiruhába öltöznek, sőt, mintha jobban érdeklődnének egymás iránt, mint a hozzájuk hasonlóan gazdag, Buickból Cadillacbe, onnan motorcsónakba pattanó, széles vállú aranyifjak iránt. Gaya tizenhét éves, gyönyörű, mindene megvan, és férjhez akar menni. Főhősünk, Francis Deacon ezt nem érti – hiszen nem érti a csajokat -, először kérdezősködik, aztán a rejtély nyomába ered, és a lánglelkű leányszabadító szerepében tetszelegve olyan vad drogmaffia-akcióba keveredik, hogy maga is megbánja. Amikor egy nagyobb szállítmány vételárát képező tízezer dollárt magához vesz, elszabadul a pokol, és Francis üldözőből üldözötté válik. Az egész washingtoni meleg és leszbikus drogmaffia a nyakában liheg.
Autós üldözés, hatalmas bunyók, patakokban folyó vér és whisky, lövöldözés, nőnek öltözött férfiak – és persze szex; a szerző minden eszközt bevet, ami egy remek krimihez szükséges. Sőt, talán kicsivel többet is. Az olvasóban felmerül a gyanú: nem paródiával van esetleg dolga? Ha erre gondol, jó nyomon jár, hiszen Vian Vernon Sullivan álnéven írott regényei stílus- és műfajparódiák, egyszerre vonultatják fel és figurázzák ki a keményvonalas amerikai krimik és gengszterfilmek cselekményszövését és jellegzetességeit. Alakjai elrajzolt, életnagyságnál nagyobb plakátfigurák, nem véletlen, hogy a filmek – és kisebb kitekintéssel a P. Howard néven alkotó Rejtő Jenő könyvei – mellett a képregények is eszünkbe jutnak róluk. Az üldözésben és üldöztetésben megfáradt Francis és öccse, Ritchie végül halomra lő mindenkit, és akit netán mégsem, az egy kigyulladt verdában végzi, helyreáll tehát a felfordult világ. Csak a csajok maradnak le valahogy. Mindegy, őket úgysem érti senki.
Boris Vian (Vernon Sullivan): Ki érti a csajokat?
Először is, a jelmezbálokat be kéne tiltani. Mindenkinek az agyára mennek, és a XX. században már mégse kellene szicíliai banditának öltözni, vagy a Tosca nagyjelenetéből előlépni csak azért, hogy az ember vendégségbe mehessen olyanokhoz, akiknek jóban van a lányával – ugyanis ez volt a bökkenő. Június 29-et írtunk, és Gayát másnap vezették be a társasági életbe. Ami Washingtonban nem akármilyen cécóval jár. Én pedig, mint Gaya gyerekkori barátja, szinte tejtestvére… értik, ugye. Egyszerűen nem maradhattam távol; a szülei sose bocsátották volna meg a dolgot.
De nem intézhette volna Gaya a belépőjét ugyanúgy, mint bárki más? Szokványos estélyi ruhában? Szmokingos srácokkal? Tizenhét évesen az embernek már nincs kedve színházi kelléktárba való rongyokat magára aggatni… mi a túrónak?
Folytattam a borotválkozást a nagyítótükröm előtt anélkül, hogy további kérdéseken törtem volna a fejem; már ennyi is épp elég volt; sikerült jól feldühítenem magam. Lelki szemeim előtt ott lebegett Gaya szája, Gaya keze és a többi… elég tetszetős az egész úgy, ahogy van, semmi szükség erre a komédiázásra.
Ezt a baromságot! Egyre jobban felidegesítettem magam. Kár, hogy nincs itt a tesóm, Ritchie – megkértem volna, hogy mérje meg a vérnyomásomat. Az orvostanhallgatók imádják, ha ilyeneket kérnek tőlük. Előveszik a mutatókkal, számlapokkal, csövekkel felszerelt nikkelezett szerkentyűiket, és megmérik az ember pulzusát vagy tüdőkapacitását, bár ezeknek a hókuszpókuszoknak még soha az életben nem volt semmi hasznuk. De kezdtem elkalandozni. Megint Gayára összpontosítottam.
Hát legyen, ő akarta. Nőnek maszkírozom magam. És az összes haverja körülöttem fog legyeskedni. Még a nevem, a Francis is tökéletesen megfelelt a célnak. Francesnak fogják érteni, és már be is sétáltak a csapdába. Gaya egész este bánni fogja, hogy jelmezbált rendezett: mintha neki nem az a jelmez állna a legjobban, hogy felfedi azt a bomba testét egy szál virággal a szájában, bármiféle felesleges kacifánt nélkül.
Alaposan megborotválkoztam, olyan sima lett a bőröm, mint egy igazi csajé; egy kis alapozóval tökéletes lesz. Egyedül a hangom aggasztott. Ugyan már… Ezek az idióták leküldenek pár pohárral, és egyik se fog fennakadni rajta. A legviccesebbnek azt találtam, mi lesz, ha Bill vagy Bob felkér táncolni… anyám álmelleivel, jó szoros alsógatyában nem kellett attól tartanom, hogy elárul a külsőm, de nem fogom kibírni röhögés nélkül…
A jelmezen nem agyaltam túl sokat. Igazi békebeli ruha, csipke, fűző, alsószoknya, mintás fekete selyemharisnya… és kecskebőr csizma, gyermekeim… ezt mind egy színházas haveromtól kaptam.
Illene talán bemutatkoznom. Francis Deacon vagyok, most kerültem ki a Harvardról (nem teljesen önként), kifejezetten vastag apával és szuperdekoratív anyával rendelkezem. Huszonegy éves vagyok, de csak tizenhétnek látszom, kétes figurákkal – bunyósokkal, piásokkal, balhés alakokkal – járok össze, na meg csinos hölgyekkel, akiket pénzért szeret az ember. Egyszóval kitűnő parti és alapvetően jóravaló fickó vagyok. Utálom az értelmiségieket. Kedvelem a sportot. A szelíd sportokat: dzsúdó, pankráció, vitorlázás, némi sportrepülés, síelés stb. Elég nyápicnak nézek ki: hetvenöt kilóhoz ötvenhat centis derékbőség. Anyámé egy centivel kevesebb. De ehhez sokat költött masszőrre.
Leültem a tükör elé, és kezembe vettem az önkínzáshoz előkészített eszközt. Egy vaskos gyantarudat, amit anyám kínai boltosától vettem, aki azt állította, hogy rendszeresen ezt használja a nővendégei szőrtelenítéséhez.
Egyik kezemben az öngyújtóval, a másikban a gyantarúddal megforgattam a kis kereket, és a kék lángnyelv máris nyalogatni kezdte az áttetszô gyantakúpot.
Olvadozott a gyanta. Kinyújtottam a lábam, és zsupsz! A szőrömre kentem a trutymót, „gyors mozdulattal eloszlatva” rajta, ahogy az a leírásban szerepelt.
Amikor öt perccel később sikerült lehiggadnom, rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy ha az első próbálkozás egy kristály falikarba és egy kétszer két méteres tükörbe került, jobb lenne, ha elmennék a kínaihoz. Megnéztem az órámat. Volt időm. Felemeltem a kagylót. Egyszer élünk.
– Halló! Vu Csang? Itt Francis Deacon. Van egy perce? Azt felelte, igen, természetesen.
– Megyek! – mondtam neki. – Öt perc múlva ott vagyok magánál.
Egy sántító pasas esetében az öt perc kevésnek bizonyult – tíz perc alatt értem oda.
Ahogy Vu Csang ténykedését figyeltem, tárgyilagosan meg kellett állapítanom: jobb, ha szakértőre bízza magát az ember.
– Nem fog látszani? – kérdeztem első próbálkozásom karmazsinvörös nyomára mutatva.
– Egyáltalán nem – mondta Csang. – Öt perc múlva az egész ilyen vörös lesz, egy óra múlva pedig egyáltalán nem marad nyoma.
– Jelmezbálba megyek – mondtam neki. – És harisnyát kell húznom.
– Mindjárt megvagyunk – felelte.
A lábszáramra kente a masszát, aztán gyors és precíz mozdulattal letépte a beleragadt szőrszálakkal együtt, majd a gyantarudat visszatette egy kis gázmelegítőre – a lábikrám olyan volt, mint egy flambírozott csirkehát.
Fél óráig tartott az egész. Köszönetet mondtam Vu Csangnak, fizettem, és távoztam. Kicsit viszketett a lábam – nem volt vészes. Felvágtattam a második emeletre, és folytattam a készülődést.
Nem írom le részletesen a toalettemet, de amikor megnéztem magam a fürdőszobatükörben (mint emlékezhetnek rá, a szobait nem sokkal ezelőtt törtem ripityára), az volt az érzésem, hogy vissza kell fognom magam, különben rohadtul megjárom. Belezúgtam magamba – úgy bizony… gyermekeim, ha láttátok volna azt a csajt, aki az én szememmel nézett rám… mindene megvolt, és pont ott, ahol kell – csipője, cicije (és tartott is, anyám nem vásárol bóvlit) – és hozzá olyan dögös, hogy az összes boweryi nehézfiú menten belebolondulna.
Ránézek az órámra. Azért már három és fél órája folyik a dolog. Szőrszálról szőrszálra haladva kiszedtem a szemöldökömet. Az utolsó szemcséig elegyengettem a púdert az arcomon – már értem, miért várat meg mindig ez a lökött Gaya… Igazság szerint nagyon is gyorsan elkészül, ha kíváncsiak a véleményemre.
Kint vagyok az utcán. Remélem, senki sem fog csodálkozni, hogy beszállok a kocsimba, mert tényleg nem nagyon hasonlítok Francis Deaconra… Már nem is vagyok olyan dühös Gayára – édes a bosszú. Csak én jöhetek ki jól a dologból: biztos forrásból tudom, hogy apródnak öltözik -, de az ő melleivel nem kérdés, hogy mindenki átlát majd a szitán. Ami viszont engem illet, higgyék el, hogy megemelem a kalapom az előtt, aki felismer, és olyan készségesen felajánlok neki kétszáz dollárt, mintha lenne miből.
Apa régi Cadillacjén megyek Chevy Chase-be – kétéves a verda, akkor adta nekem az öreg, amikor megvette magának az újat. Ráfordulok a Graftonra, majd ráhajtok a Dorset Avenue-ra. Ez a kőgazdagok negyede – a szüleimnek is van errefelé birtoka; én viszont sokkal szívesebben lakom a városban. Befordulok jobbra az egyik kis magánútra. Legalább hatvan verda áll Gayáék háza előtt, némelyik a kertben.
Kiszállok. Egy másodperccel később jókora fehér Chrysler érkezik, a fickó rám villog a fényszórójával, amikor meglát; mintha be lenne nyomva. Aggodalomra semmi ok, a parókám rendben, stírölhetsz, ahogy csak jólesik.
Finoman felcsippentem a szoknyáimat, és felmegyek a bejárathoz vezető lépcsőn. Fényár, hangzavar és zeneszó. A zene borzalmas – Gayának soha nem volt lövése se hozzá; ha elég szirupos, akkor neki már jó is.
Belépek.
Határozott mozdulattal kihúzom magam, az álmelleim úgy kifeszítik a blúzomat, hogy mindjárt szétdurran a selyem.
Nagyon formásak, látszik rajtuk a kidudorodó mellbimbó.
