„Az ember csak akkor szabad, ha semmire sem vágyik, és egy tökéletesen szabad embernek nem lennének vágyai.” E szívszorítóan komor, ám az íróra jellemző fekete humorral és nyelvi játékokkal színezett Szívtépő c. regényével a 95 éve született Boris Vianra emlékezünk.
Boris Vian író, költő és jazz-zenész volt, de játszott színdarabokban is. Franciaországban született 1920. március 10-én született a Párizs melletti Ville-d’Avray-ban egy tehetős, de hamarosan elszegényedő középosztálybeli család második gyermekeként. Gyermekkorát végigkísérte a szívbetegsége miatti félelem. Így aztán egész élete, művészi pályafutása végső soron nem volt más, mint versenyfutás az idővel. Főbb művei: Venyigeszű és a plankton, Tajtékos napok, Pekingi ősz, Dalok aszpikban, Szívtépő. Vernon Sullivan néven megjelent művei: Köpök a sírotokra, A holtaknak már mindegy, Pusztuljon minden rusnyaság!, Ki érti a csajokat?
A filozófusok már évezredek óta töprengenek az emberi lét alapkérdésein. Kik vagyunk? Mi dolgunk a világban? Vajon volt-e Ádámnak köldöke? E regény – a Cartaphilus Kiadó Boris Vian-életműsorozatának egyik első kötete – másféle kérdéseket vet fel, melyek talán nem ennyire filozofikusak, de ezekre legalább választ kapunk.
Miért jobb a kék színű meztelen csiga, mint a sárga? Hogyan kerül egy ágyba a karácsony, egy ószövetségi próféta és egy Citroën? Rendjén való-e, hogy egy pszichiáternek rossz a lelkiismerete? Miért nem kedvelik a cselédlányok a misszionárius pózt? Hol húzódik a szeretetet az önzéstől, a szülői gondoskodást a foglárkodástól elválasztó határ? És van-e határa az emberi kegyetlenségnek?
„– Az ember csak akkor szabad, ha semmire sem vágyik, és egy tökéletesen szabad embernek nem lennének vágyai. Úgyhogy én azért ítélem magam szabadnak, mert nem vágyom semmire.
– Ugyan, ugyan – tiltakozott Angel. – Minthogy vágyik rá, hogy legyenek vágyai, már vágyik valamire, úgyhogy az egész nem igaz.”
Az 1920. március 10-én született Boris Vian e szívszorítóan komor, ám a rá jellemző fekete humorral és nyelvi játékokkal színezett regénye azoknak sem fog csalódást okozni, akik arra kíváncsiak, hogy hova vezet a teljes körű pszichoanalízis, és hogy mivel tölti szabad idejét egy patkolókovács.
Azt, hogy „a templom nem locsológép”, már eddig is sejtettük, és a magunk részéről azon sem csodálkozunk különösebben, hogy Isten magasról lesajnálja a baltacímet. De azt, hogy hagyta lemészárolni a fákat, keresztre feszíteni a lovat (előzőleg pedig meghalni Chloét), sohasem fogjuk megbocsátani neki.
Részlet a könyvből a címre kattintva:
„A hodály közepén, a négyoldalt fölállított templomi székek gyűrűjében egy szabályszerű ring emelkedett, négy faragott oszlop között, melyet erős drótkötelek tartottak, köztük bíborszínű bársonykötelek voltak kifeszítve. Két átellenes oszlopra Jézus életének szokásos jelenetei voltak kifaragva: Jézus vakargatja a lábát az út szélén, Jézus benyakal egy liter vörösbort, Jézus pecázik, egyszóval a klasszikus sulpiciusi szentképgyűjtemény fő darabjai. A két másik viszont már eredetibb vonásokat mutatott. A Holtottóhoz legközelebb eső, bal oldali oszlop önmagában egy háromágú, heggyel felfelé állított szigonyt formázott, s olyan pokoljelenetek voltak ráfaragva, hogy még egy dominikánus is belepirult volna. Vagy több dominikánus. Vagy akár a jezsuiták generálisa. Az utolsó, kereszt formájú oszlop szokványosabb módon a plébánost ábrázolta, hátulról, anyaszült meztelenül, amint egy inggombot keresgél az ágya alatt.”
