„Nagy gondja nem lehet az embernek, azt tartom, ha közben verset költ.” Miguel de Cervantes Saavedra verselt, és az addig említésre sem méltatott drámai lovagregényből paródiát alkotott, és az olvasók megismerkedhettek Az elmés, nemes Don Quijote de la Mancha lovag történetével.
Miguel de Cervantes Saavedra spanyol költő, író, drámaíró, a Don Quijote szerzője 465 éve, 1547. szeptember 29-én született.
A reneszánsz korban a művészeti ágak hihetetlen mértékű változáson estek át, míg a festészet, a szobrászat, vagy a szépirodalmi líra maga volt a testet öltött egyéniség megjelenése, a széppróza még mindig az irodalom határvidékéhez tartozott. A 16. század regénye jellegben is, az olvasók tudatában is hasonlatos ahhoz, amit manapság ponyvairodalomnak nevezünk: a könnyű, felületes szórakozást szolgálja, de nagyon népszerű.
Aztán 1605-ben megjelent egy regény, amelynek az első pillanatokban azért volt sikere, mert azt hitték, hogy egy minden eddiginél érdekesebb, kalandosabb lovagregény. De nemsokára már azért volt sikere, mert észrevették, hogy ez a lovagregényeknek olyan páratlan paródiája, amelynek elolvasása után már senki sem veheti komolyan a valódi lovagregényeket
Élete maga is kész regény: volt katona, rabszolga, adóvégrehajtó, ült börtönben, s mindeközben megírta „az elmés nemes búsképű lovag” mindmáig méltán népszerű regényét. Alcalá de Henaresben született, orvos apja révén sokfelé megfordult, és meglehetősen rendszertelenül folytatta tanulmányait.
1570-ben eljutott Itáliába, ahol beállt a hadseregbe. Élete legszebb napjaként emlegette 1571. október 7-ét, a lepantói csata napját. Az ütközetben súlyosan megsebesült, bal karja élete végéig béna maradt. 1573-ban a tuniszi hadjárat után hazafelé tartva kalózok fogságába esett, ötévnyi raboskodás és négy szökési kísérlet után sikerült csak nyomorgó családjának összekuporgatnia a váltságdíjat.
Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha
Hazatérve hivatalt vállalt. Ekkorra már költő, akinek a verseiről sokaknak jó véleménye is van. De költészetből nem lehet megélni, különösen, ha az ember közben meg is nősült, és családot kell eltartania. Meg kell tehát próbálkozni a jövedelmezőbb irodalommal. Ekkor kezdett el komolyan írással foglalkozni: komédiákat és egy pásztorregényt írt (La Galatea). Számos komoly hangú színjátéka közül a Numantia ostromának színjátéka máig a nagy spanyol nemzeti drámák közé tartozik; A csodaszínpad című közjátéka (egyfelvonásos vígjáték) a világirodalom egyik legjobb bohózata. De írt elbeszélő költeményt is, versei különböző gyűjteményekben jelennek meg. Csak éppen megélni nem tud mindebből.
Filléres gondjai miatt Sevillában próbált szerencsét; vállalja a keserves civil pályát, és felcsap adóvégrehajtónak. Itt azonban olyan elszámolási bajai támadnak, hogy két ízben is börtönbe csukják a pontatlan elszámolás miatt. A második börtönben töltött idő alatt írta meg Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha című regényének első részét, amely 1605-ben jelent meg Madridban.
“– Hogy mondhatod ezt? – kiáltott fel Don Quijote. – Avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását s a dobok pörgését?
– Nem hallok én semmi mást – válaszolt Sancho –, csak juhok és birkák bégetését.
Ez valóban így is volt, mert a két nyáj már egészen közelükbe érkezett.
– A félelem okozza azt, Sancho – mondta Don Quijote –, hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másnak látszanak, mint amik valójában; s ha ily nagyon félsz, vonulj félre s hagyj magamra engem, mert én egymagam is elég vagyok, hogy győzelmet szerezzek annak a félnek, amelyhez csatlakozom.”
„Sancho Panza, aki mégsem volt olyan bolond, mint a gazdája, rögtön átlátott a szitán, ráismert a „kísértetekre”, de óvatosságból nem szólt egy szót sem. Behozták a ketrecet a szobába, elhelyezték benne a lovagot, a kísértetek vállukra vették, és éppen indulni akartak vele a szekérhez, amikor olyan ijesztő, olyan hatalmas hang hallatszott, hogy senki se hitte volna, hogy a borbély így tud bömbölni, ha akar. Hosszú szózatot intézett Don Quijotéhoz:
– Ó, Búsképű lovag! Ne lepődj meg elfogatásodon, mert ennek meg kellett történnie, hogy annál hamarabb befejezhesd az elkezdett kalandot. Ez pedig akkor fejeződik be majd, mikor a manchai büszke oroszlán és a tobosói fehér galamb összeölelkeznek, és büszke nyakukat alázattal a házasság igájába hajtják. Ebből a házasságból derék sarjadék születik majd, méltó lesz a hős apa hírnevéhez! Te pedig, ó, legnemesebb és legengedelmesebb fegyverhordozó mindazok közül, akiknek oldalán valaha kard volt, ne csüggedj, és ne szomorkodj azon, hogy így viszik el mellőled a kóbor lovagok virágát. Mert ha a világ teremtőjének is úgy tetszik, te csakhamar olyan magas állásba jutsz, hogy magad sem ismersz rá magadra, s jó uradnak egyetlen ígérete sem marad beteljesítetlen. Még afelől is megnyugtatlak a bölcs Mentironiana nevében, hogy herkulesi szolgálataid bérét rendben megkapod. Csak kövesd a bátor és elvarázsolt lovagot lépésről lépésre, mert szükség van arra, hogy továbbra is együtt maradjatok. Minthogy pedig nekem többet mondanom nem szabad, elhagylak benneteket; köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson.
A jövendölés vége felé hangját kissé felemelte, majd olyan elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, akiket beavattak a tréfába. Don Quijotét pedig ez a jövendölés egészen megvigasztalta, mert azonnal felfogta a szavak teljes értelmét, és így remélhette, hogy egykor majd a házasság szent kötelékei fűzik őt össze a szépséges Dulcineával. Gyermekük pedig dicsőséget áraszt egész La Manchára.”
A „búsképű lovag”
A mű olyan népszerű lett, hogy a szerző tudta nélkül folytatták a történetet, ez az „irodalmi kalózkodás” késztette arra, hogy megírja a második kötetet, amelynek végén hősét kénytelen-kelletlen meghalasztotta, hogy a szerzői jog újabb durva megsértésének elejét vegye.
A „búsképű lovag” története páratlan sikert aratott, Cervantes haláláig tizenhat kiadást ért meg. A két főszereplő: Don Quijote, a temérdek lovagregény olvasásától meghibbant vidéki hidalgó, és fegyverhordozója, Sancho Panza egyetemes szimbólummá növekedett. George Orwell így összegezte a két kalandor jellemét: “Ha az ember mélyen a lelkébe néz, eltöprenghet azon, hogy vajon önmaga melyik figura: Don Quijote vagy Sancho Panza?”
„Minthogy az emberi dolgok nem örökkévalók, hanem kezdetüktől fogva utolsó pillanatig mindig lejtőn haladnak, különösen pedig az emberi élet, bizony Don Quijote sem kapott olyan kiváltságot az égtől, hogy élete folyását feltartóztathatta volna; az ő vége is eljött, ütött utolsó órája, mégpedig akkor, amikor a legkevésbé gondolta volna.”
Művével megteremtette a lélektanilag, társadalmilag hiteles realista regényt, amelyet az irodalomtörténészek fejlődésregénynek, illetve utazásos regénynek neveznek. A lovagregényeket és pikareszk (a spanyol picaro, csavargó szóból) regényeket fricskázó alkotás hatása felmérhetetlen, a témának számtalan irodalmi, filmművészeti, zenei és képzőművészeti feldolgozása született.
