„A kis tudás veszélyes lehet, de ennél még veszélyesebb a segítség felajánlása” – Írja Charles Dickens, noha elvei nem a közhelytárakat népszerűsítik mégis örök igazságokat tartalmaznak. – Részlet
Időutazásra csábítjuk az olvasót: ha elmélyed ebben a könyvben, egy jó szemű, csillogó humorú fiatal újságíró, Charles Dickens lesz az útikalauza, akitől megtudhatja, milyen volt London a magyar reformkor idején, közvetlenül Viktória királynő korának küszöbén, az ugrásszerű ipari fejlődésnek és a gyarmatosításnak köszönhető szédületes növekedés kapujában.
E finoman megrajzolt londoni életképek megmutatják, hogyan éltek az egyházközségek finom, intrikus hölgyei, a nyomornegyedek szegény munkásai és a „boltosok nemzetének” boltosai. Londont a szerzővel bejárva láthatjuk, hogyan szórakozott a cirkuszok és vásárok közönsége, hogyan tengődött a zálogházaké, hogyan sínylődtek a hírhedt Newgate börtön rabjai.
Miközben megismerkedünk a város jellegzetes karaktereivel és intézményeivel, utcáinak mindennapi életével, felfedezhetjük azt is, hogy mitől volt olyan radikálisan új a karcolatait „Boz” álnéven publikáló ifjú Dickens látásmódja, stílusa és humora, ami oly ösztönzően hatott nemcsak a magyar irodalmi újságírás megteremtőire, az „életképírókra” – Nagy Ignácra, Kuthy Lajosra –, hanem regényíróinkra is: Jósika Miklósra, Eötvös Józsefre vagy az ifjú Jókai Mórra.
A kötetben olvasható – magyar fordításban most először megjelenő – karcolatok zömét Dickens A Pickwick Klub kirobbanó sikerét megelőző két év során közölte a Monthly Magazine, a Morning Chronicle és az Evening Chronicle, valamint a Bell’s Life in London című lapok hasábjain. Kötetben először két hónappal azelőtt jelentek meg, hogy Pickwick úr világhódító útjára indult 1836 áprilisában. Válogatásunk annak az ötvenhat karcolatból álló kompozíciónak alapján készült, melyet Dickens három évvel később – akkor már három regény világhírű szerzőjeként – állított össze.
Charles Dickens: London aranykora és más karcolatok
(Részlet a könyvből)
Jótékony hölgyek
Egyházközségünkben szép számmal akadnak hölgyek által alapított jótékonysági egyesületek. Télen, az átázott lábbelik és a folytonos meghűlések időszakában a hölgyek Levesosztó Egyesülete, a hölgyek Szénosztó Egyesülete és a hölgyek Takaróosztó Egyesülete siet segítségünkre; nyáron, amikor a csonthéjas gyümölcsök csikarják hasunkat, szenvedésünket a hölgyek házipatikája és a hölgyek Beteglátogató Bizottsága enyhíti; egész évben számíthatunk a hölgyek Gyermekeket Vizsgáztató Egyesületére, a hölgyek Biblia- és Imakönyvterjesztő Egyesületére, valamint a hölgyek Havonta Gyermekágyneműt Kölcsönző Egyesületére. Ezek közül az utóbbi kettő tagadhatatlanul a legfontosabb; azt ugyan nem mi döntjük el, hogy hasznosabbak-e a többi egyesületnél, viszont bátran és ünnepélyesen kijelenthetjük, hogy ezek nagyobb kavarodást és felfordulást okoznak, mint az összes többi együttvéve.
Első látásra hajlamosak lennénk azt állítani, hogy a Biblia- és Imakönyvterjesztő Egyesület kevésbé népszerű, mint a Havonta Gyermekágyneműt Kölcsönző Egyesület; ámbár az utóbbi egy-két év során a Biblia- és Imakönyvterjesztő Egyesület fontossága jelentősen megnőtt, épp a Gyermekeket Vizsgáztató Egyesülettel való vetélkedés nyújtotta váratlan segítség hatására. A pártoskodó szembenállás ekképp kezdődött: – Amikor még az ifjú káplán nagy népszerűségnek örvendett, és az egyházközség összes hajadonja számára komollyá vált a tét, a jótékonyságra szoruló gyermekek egyből különös és rendkívüli érdeklődés tárgyává váltak. A három Brown nővér (egytől egyig a káplán lelkes csodálója) addig tanította, gyakoroltatta, vizsgáztatta, majd újból vizsgáztatta a szerencsétlen gyermekeket, amíg a fiúk belesápadtak, a lányok pedig tüdővészessé váltak a tanulástól és a kimerültségtől. A három Brown kisasszony nagyon jól bírta a terhelést, hiszen egymást váltották, de a gyerekeken, akiknek emiatt nem jutott pihenő, a fáradtság és a törődés határozott tünetei mutatkoztak. Az egyházközség meggondolatlan tagjai csak nevettek a dolgon, ám a megfontoltabb lakók tartózkodtak bármiféle kijelentéstől mindaddig, amíg meg nem ismerik a káplán véleményét.
Az alkalomra nem kellett sokáig várni. A káplán jótékonysági prédikációt tartott a jótékonysági iskola javára, és az említett prédikáció közben hosszasan és elragadtatással beszélt bizonyos tiszteletreméltó személyek dicséretes és kitartó erőfeszítéseiről. Zokogás hangja tört fel a Brown kisasszonyok padja felől, mire az adott részen álló templomszolga átrohant a templomi főhajón a sekrestye ajtaja felé, majd nyomban visszatért, kezében egy pohár vízzel. Mindezt halk sóhaj követte, melynek hatására két újabb templomszolga rohant a helyszínre, és mindhármuknak támaszt nyújtva, a Brown nővéreket kivezették a templomból. Öt perc elteltével visszakísérték a kisasszonyokat, akik oly módon szorították szemükhöz fehér zsebkendőjüket, mintha legalábbis egy temetésen vettek volna részt a szomszédos temetőben. Ha azelőtt bárkiben akár egy pillanatra is kétség merült volna fel a káplán utalásának célszemélyeit illetően, az mostanra kétségkívül eloszlott. A jótékonyságra szoruló gyermekek oktatásának vágya egyre nagyobb körben terjedt el, mindenki egyhangúlag könyörgött a Brown kisasszonyoknak, hogy az iskolát osszák fel osztályokra, és azokat bízzák két-két kisasszony irányítására.
A kis tudás veszélyes lehet, de ennél még veszélyesebb a segítség felajánlása: a három Brown kisasszony gondosan ügyelt arra, hogy minden vénlányt kinevezzen, ugyanakkor az ifjú kisasszonyokat ügyesen kirekesztették. A hajadon nagynénik diadalmaskodtak, az anyukák a kétségbeesés legmélyebb állapotába kerültek, és elképzelni sem lehet, milyen erőszakos cselekményeket váltott volna ki a Brown kisasszonyok ellen irányuló általános méltatlankodás, ha a közhangulat áradatát a gondviselés egy szerencsés eseménnyel meg nem változtatja. Johnson Parker asszony, hét rendkívül csodálatos – egytől egyig hajadon – ifjú hölgy édesanyja tüstént tájékoztatta néhány szintén eladósorban lévő leány édesanyját, hogy a padok mellett, a szegények soraiban ülő öt öregember, hat öregasszony és számtalan gyerek a vasárnapi istentiszteletre rendszeresen biblia és imakönyv nélkül jön. Az ilyesmi tűrhetetlen egy civilizált társadalomban! Megengedhető ez keresztény földön? Soha! Így tehát haladéktalanul megalapították a hölgyek Biblia- és Imakönyvosztó Egyesületét; elnök: Johnson Parker asszony, kincstárnokok, számvizsgálók és a titkár: a Johnson Parker kisasszonyok. A feliratkozásokat számba vették, a könyveket megvásárolták, a szegények mindegyikét ellátták olvasnivalóval, majd az ezen eseményeket követő vasárnapon, amikor kiosztották az első szentleckét, olyan hangzavar támadt – könyvek potyogtak a földre, papírlapok zizegtek –, hogy öt percig teljességgel lehetetlen volt egy szót is hallani az istentiszteletből.
A Brown nővérek és híveik gúnnyal és csípős megjegyzésekkel igyekeztek elhárítani a fenyegető veszélyt. Hiába van már könyvük, mondták, egyik öregember és öregasszony sem tud olvasni. Sebaj, válaszolt Johnson Parker asszony, megtanulnak. De a gyerekek sem tudnak olvasni, emlékeztette őket mindhárom Brown kisasszony. Nem számít, vágott vissza Johnson Parker asszony, megtanítjuk őket. A két tábor között hamarosan erőegyensúly alakult ki. A Brown nővérek a nyilvánosság előtt vizsgáztattak – az emberek rokonszenve a Gyermekeket Vizsgáztató Egyesület felé hajlott. A Johnson Parker hölgyek nyilvánosan könyvet osztogattak – erre a népek az Imakönyvosztó Egyesületet támogatták. Az egyensúly felbomlásához akár egy madártoll is elég lett volna – és ez a madártoll végül át is billentette a mérleget. Történt ugyanis, hogy egy misszionárius épp hazatért a Nyugat-Indiai-szigetekről; egy vagyonos özvegyasszonyt tervezett feleségül venni, ennek kapcsán mutatták be a Nonkonformista Misszionáriusok Egyesületének. A Johnson Parker hölgyek megtették a kezdeményező lépéseket. Mivel egyazon nemes cél vezérli mindkét egyesületet, miért is ne tarthatnák közösen az összejöveteleket? A javaslatot elfogadták. Az összejövetelt – annak rendje és módja szerint – hivatalosan is meghirdették, és a terem zsúfolásig megtelt. A pódiumra lépő misszionáriust lelkes kiáltások fogadták, ő pedig felidézett egy párbeszédet, melyet két néger szájából hallott egy sövény mögül. A jótékonysági egyesületekről folytatott párbeszéd hatalmas sikert aratott a hallgatóság körében. A misszionárius tört angolsággal utánozta a két négert, a mennyezet majd’ leszakadt a tapsvihartól. Attól a naptól kezdve (egy apróságot leszámítva) a Biblia- és Imakönyvosztó Egyesület népszerűsége napról napra növekedett, mely népszerűséget a Vizsgáztató Egyesület erőtlen és tehetetlen szembenállása hajlamos volt tovább növelni.
Nos, a Havonta Gyermekágyneműt Kölcsönző Egyesületnek az a legnagyobb előnye, hogy kevésbé függ a közvélemény állandó ingadozásaitól, mint a könyvosztók vagy akár a vizsgáztatók egylete; nem beszélve arról, hogy bármi történjék is, sosem lesz hiány alanyokban, akiken a jótékonykodást gyakorolni lehet. A mi egyházközségünk nagyon népes, és ami azt illeti, készek vagyunk beismerni, hogy a főváros és környékének ránk eső hányadánál jóval nagyobb mértékben járul hozzá a születések számához. Ennek következtében a Havonta Gyermekágyneműt Kölcsönző Egyesület virágzik, és tagjainak irigylésre méltó mennyiségű tennivalót biztosít. Az egyesület (amely az időt csak havi ciklusokra tudja felosztani) havonta teadélutánokat rendez, amikor is a hölgyek meghallgatják a havi jelentést, megválasztják a titkárt a következő hónapra, majd gondosan átvizsgálják azokat a dobozokat, amelyek az adott hónapban nem állnak kölcsönzés alatt.
Még sosem vettünk részt egyetlen összejövetelen sem, melyekről – talán fölösleges mondani – az urakat gondosan kizárják. De Mr. Bung, akit egy-két alkalommal már berendelt a bizottság, felhatalmazott minket, hogy eláruljuk, az események a legnagyobb rendben és rendszerességgel zajlanak: négy tagnál több semmilyen ürüggyel sem beszélhet egyszerre. Az állandó bizottságot kizárólag férjezett asszonyok alkotják, ám számos ifjú, tizennyolc és huszonöt év közötti hajadon tiszteletbeli tagságot élvezhet, részben azért, mert olyan hasznos feladatokat látnak el, mint a dobozok feltöltése és a gyermekágyas asszonyok meglátogatása, részben mert rendkívül fontos, hogy korán beavassák őket a későbbiekben esedékes komoly anyai kötelességekbe, részben pedig mert mindezt az előrelátó anyák csodálatosan nagy előnyként tüntetik fel a házassági spekulációk során.
A havonta kölcsönzött dobozokon túl (melyeket mindig kékre festenek, tetejükön pedig nagy fehér betűkkel ékeskedik az egylet neve) az egyesület időnként erőlevest és egy langyos sörből, fűszerekből, tojásból és cukorból készült sodót is adományoz betegeinek. Ilyenkor újra igénybe veszi a tiszteletbeli tagok szolgálatait, melyet az érintettek a legnagyobb örömmel nyújtanak. Az egyesület két-három főből álló küldöttségekre bízza a betegek meglátogatását, s a küldöttségek tagjainak ezen alkalmakkor olyan élményekben van részük, mint az erőleves és a sodó kóstolása, a kis adagok kevergetése az apró serpenyőkben a kandalló fölött, a csecsemők öltöztetése és vetkőztetése, a ruhácskák megkötése, hajtogatása, feltűzése, a gyermekek gondozása, apró lábacskáik felmelegítése a kandallónál, és mindez a beszélgetés, főzés, sürgés-forgás, fontoskodás és a túlbuzgóság elbűvölő zűrzavarában; ilyen dolgokban csak hasonló alkalmak során lelhetik kedvüket.
Ezzel a két intézménnyel vetélkedve, a gyermekeket vizsgáztató hölgyek még egy utolsó kísérletet tettek az egyházközségben való népszerűségük visszaállítására, így hát egy nap eltökélték, hogy nagyszabású nyilvános vizsgáztatást rendeznek. Az egyházközség vezetői beleegyezésüket adták, hogy e rangos eseménynek a nemzeti papnevelde tágas osztályterme adjon otthont. Hivatalos körlevélben hívták meg az egyházközség előkelőségeit, beleértve természetesen a két rivális egyesület vezetőjét, hiszen a bemutatót elsősorban az ő érdekükben és okulásukra szervezték. A vizsgáztatók nagy bizakodással számíthattak tömeges érdeklődésre. A jeles esemény előtti napon, a Brown kisasszonyok közvetlen felügyelete alatt, gondosan felsúrolták a padlót. A látogatók kényelmének biztosítására padokat helyeztek el a teremben, gondosan kiválasztották a legjobb fogalmazásokat, majd ugyanolyan gondossággal addig javítgatták, szépítgették őket, míg a gyerekek, akiktől az eredeti írás származott, jobban elámultak, mint azok, akik felolvasták a dolgozatokat. A többszörös összeadásokat addig gyakorolták újra meg újra, míg minden gyerek fejből tudta az eredményt. Mindent összevetve az előkészületek a lehető legdolgosabb és legalaposabb módon zajlottak. Elérkezett a várva-várt reggel: a gyerekek arcát fényesre szappanozták és sikálták; hajukat gondosan a szemükbe fésülték, mind a fiúknak, mind a lányoknak; a lányokat hófehér pelerinnel és egy bíborszínű szalaggal rögzített fehér főkötővel ékesítették; az idősebb fiúk nyakát meglepően nagy méretű gallér keretezte.
Az ajtókat kitárták, és megjelentek a Brown kisasszonyok és Tsai. a gyermekvizsgáztatás egyenruhájaként szolgáló egyszerű, fehér muszlinruhában és főkötőben. A terem megtelt: a társaság hangosan és szívélyesen fogadta őket. A könyv- és ágyneműosztók remegtek az izgalomtól, hiszen most a népszerűségük forgott kockán. A legidősebb fiú előrelépett, és hatalmas gallérja mögül megnyerően köszöntötte a hallgatóságot. A köszöntő Henry Brown tollából származott; egyetemes tapsvihart váltott ki, megrémítve ezzel a Johnson Parker hölgyeket. A vizsga sikeresen folytatódott, és diadalmasan zárult. A Gyermekeket Vizsgáztató Egyesület pillanatnyi győzelmet aratott, a Johnson Parker hölgyek pedig kétségbeesetten vonultak vissza.
Éjjel az adományozók Johnson Parker asszony elnökletével titkos tanácsot ültek, hogy számba vegyék a legcélravezetőbb eszközöket az egyházközségben korábban betöltött pozíciójuk visszaszerzésére. Mit lehet tenni? Talán egy újabb összejövetel? Ó jaj! De kit hívnának meg? A misszionárius nem jöhet még egyszer, a rabszolgákat pedig már felszabadították. Merész lépésre kell elszánniuk magukat. Az egyházközséget ámulatba kell ejteni valamilyen módon, de hogy miképpen, azt senki sem tudta megmondani. Végül egy nagyon idős hölgy hangja hallatszott – alig érthetően motyogta: „Exeter Hall”**. A gyülekezet hirtelen megvilágosult. Egyhangú döntés született: egy idős hölgyekből álló küldöttség tegye tiszteletét egy ünnepelt szónoknál, támogatásáért esedezve, és egyben felkérve őt, tartson beszédet. Ezenkívül a küldöttségnek további két-három félkegyelmű, más egyházközséghez tartozó idős hölgyet kellene felkeresnie, részvételükért könyörögve. A küldetés sikeres volt, az összejövetelt megtartották; a szónok (egy ír férfi) eljött. Zöldellő szigetekről, távoli partokról, a hatalmas óceánról, a mélység szívéről, a keresztényi könyörületről, vérről és pusztításról, az emberek szívében lakozó kegyelemről, fegyverekről, oltárokról, otthonokról, házi istenségekről beszélt. Törölgette a szemét, fújta az orrát – és latinul idézett. Óriási hatást váltott ki – a latin tagadhatatlanul telitalálat volt! Senki sem tudta, pontosan mit is jelent az elhangzott mondat, de hogy megható volt, abban mindenki egyetértett, hiszen a szónokot teljességgel magával ragadta. Egyházközségünk adományozó egyesülete korábban sosem tapasztalt népszerűségnek örvend, a gyermekeket vizsgáztatók presztízse ugyanakkor rohamosan hanyatlik.
* „A kis-tudás veszélyes”: idézet Alexander Pope Essay on Criticism (Esszé a kritikáról) című költeményéből (Görgey Gábor fordítása)
** Az Exeter Hall elsősorban vallási gyűlések és jótékonysági egyesületek összejövetelének színhelye volt a 19. századi Londonban.
Wiesenmayer Teodóra fordítása
A reggeli utcák
A látvány, amit London utcái nyújtanak egy órával napkelte előtt egy nyári reggelen, azon kevesek számára is igen különös, akik szánalmas kedvteléseik vagy a még ezeknél is szánalmasabb elfoglaltságaik révén jól ismerik azt. Hideg, magányos kietlenség üli meg a hangtalan utcákat, melyeket máskor sürgő-forgó, lelkes tömeg áraszt el, és a csöndes, gondosan bezárt épületeket, melyek napközben nyüzsögnek az élettől és a jövés-menéstől, mély benyomást téve az éppen arra járóra.
Az utolsó részeg, aki még napkelte előtt hazatalált, épp most tántorgott el nagy nehezen, harsányan kornyikálva az esti bordal refrénjét; az utolsó hajléktalan csavargó, akit az ínség és a rendőr az utcára kergetett, vacogva kucorodott össze egy kövezett sarokban, hogy ételről és melegről álmodjon. A részegek, a züllöttek és a nyomorultak eltűntek, a lakosság józanabb és rendesebb része még nem ébredt fel napi munkájára; az utcákra a halál mozdulatlansága nehezedik, hideg, élettelen színárnyalatot kölcsönözve nekik a hajnal szürke fényében. A kocsiállások a nagyobb főútvonalakon elhagyatottak, a kocsmák zárva vannak, és a züllöttség kínjainak kedvenc sétaterei üresek.
Csupán egy-egy rendőrt lehet időnként látni az utcasarkon, amint fásultan bámul az elé táruló kietlenségbe. Néha-néha egy korhelyforma macska fut át lopva az úton: olyan óvatosan és alattomosan ereszkedik le a saját alagsori udvarába – előbb az esővízgyűjtő hordóra, majd a szemetesgödör peremére szökkenve, aztán a kövezetre érkezve –, mintha a becsülete függne attól, hogy az előző esti udvarlás rejtve marad-e a köz előtt. Itt-ott hálószobák résnyire nyitott ablakai árulkodnak a hőségről és lakóik nyugtalan álmáról, a pislákoló gyertyalángnak a spalettákon kiszűrődő halovány fénye a betegszoba és a virrasztók szomorúságát panaszolja. E kevés kivételtől eltekintve az utcák nem adják jelét az életnek, s a házak sem annak, hogy laknának bennük.
Eltelik egy óra: a templomok tornyát és a főbb épületek tetejét a felkelő nap fénye már halványan megfestette, és az utcák alig észlelhető fokozatossággal újra felélednek, elkezdődik a szokásos sürgés-forgás. Piacozó szekerek gördülnek lassan tova: az álmos fuvaros türelmetlenül hajtja fáradt lovait; hiába ébresztgeti a gyümölcsösládák tetején kényelmesen elnyújtózó kisfiát, aki vidáman feledi, milyen soká égett a kíváncsiságtól, hogy London csodáit megpillanthassa.
Goromba, álmos tekintetű, furcsa külsejű lények, akiket valahova a lovászok és a bérkocsisok közé lehetne sorolni, elkezdik leszedegetni a korán nyitó kocsmák spalettáit, és megszokott helyükre kerülnek az utcán elköltendő reggelihez terített kis deszkaasztalkák. A Covent Garden-i piacra tartó férfiak és nők (de főleg az utóbbiak) fejükön gyümölcsöskosarakat cipelve egymás mögött vánszorognak a Piccadilly park felőli oldalán, majd visszafelé rendezetlen sorokban követik egymást, egészen az út Knightsbridge-i elágazásáig.
Hébe-hóba felbukkan egy-egy kőművessegéd, amint zsebkendőbe csomagolt ebédjével munkába igyekszik, és időnként három-négy, a tanterem helyett a fürdőbe siető iskolás kis csapata száguld végig a köveken. Harsogó jókedvük éles ellentétben áll a kéményseprő fiúcska viselkedésével, aki kopogtat és rángatja a csengőzsinórt, míg a karja belefájdul, majd – mivel a törvény irgalmas jósággal megóvja tüdejét a kiabálás káros hatásaitól – türelmesen a bejárati lépcsőre kuporodik, amíg a szolgálólány méltóztatik fölébredni.
A Covent Garden-i piacot és az oda vezető utcákat ellepik a legkülönbözőbb méretű, fajtájú és kinézetű szekerek, a négy izmos lóval vont nehéz faszállító kocsitól az utcai árus csilingelő szekeréig, amit kehes szamár húz. A kövezeten már szétszóródott a sok rothadó káposztalevél, szakadt szénakötöző madzag és a zöldségpiac összes elképzelhető szemete; férfiak kiabálnak, szekerek tolatnak, lovak nyerítenek, fiúk verekednek, kofák trécselnek, cukrászok süteményeik kiválóságát fejtegetik, és szamarak ordítanak. Mindez és ezer más zaj olyan hangzavart eredményez, amely elég disszonáns a londoni fülnek is, de különösen azon vidéki urak számára bosszantó, akik az első éjszakájukat töltik a Hummums Hotelban.
Eltelik egy újabb óra, mire az élet igazából beindul. A mindenes szolgálólányt, aki azzal a mentséggel, hogy mindig nagyon mélyen alszik, fél órán át teljesen figyelmen kívül hagyta a „nagysád” csöngetését, a nagyságos úr (akit a nagysád hálóköntösben küldött föl a lépcsőfordulóra evégből) figyelmezteti, hogy fél hat van, mire a lány ügyesen tettetett csodálkozással hirtelen megébred, nagy durcásan levonul, és begyújtás közben arra gondol, bárcsak a szén és a konyhai tűzhely is képes volna az öngyulladásra. Miután a tűz begyullad, a szolgálólány kinyitja az utcai ajtót, hogy bevegye a tejet, amikor is a világ legfurcsább egybeesése révén fölfedezi, hogy a szomszéd cselédlány is éppen most vette be a tejet, és hogy Mr. Todd inasa szemközt, hasonlóan különös véletlen folytán, éppen most szedi le a gazdája spalettáit. Mindennek az az elkerülhetetlen következménye, hogy a lány, kezében a tejesüveggel, éppen csak átugrik a szomszédba, éppen csak hogy jó reggelt kívánjon Betsy Clarknak, és hogy Mr. Todd inasa éppen csak átugrik szemből, hogy jó reggelt kívánjon mindkettőjüknek; és mivel az említett ifjú majdnem olyan jó kiállású és megnyerő, mint a pék maga, a beszélgetés csakhamar nagyon érdekfeszítő lesz, és talán még inkább azzá válna, ha a nagysád, aki Betsy Clarknak „folyvást a nyomába’ van”, nem zörgetne ki mérgesen a hálószóba ablakán, mire a péksegéd megpróbál szenvtelenül fütyörészni, miközben visszamegy a boltjába, sokkal gyorsabban, mint ahogy átjött; a két lány pedig hazaszalad, és meglepően puhán csukja be maga mögött az ajtót, viszont egy perccel később mindketten kidugják a fejüket a szalon ablakán, látszólag azért, hogy az épp elhaladó postakocsit megnézzék, de valójában avégett, hogy még egy pillantást vessenek Mr. Todd inasára, aki – minthogy kedveli a postai küldemények egy nemét, de a női nemet még jobban – röviden átnézi a leveleket, és hosszan megnézi a lányokat, a felek nagy megelégedésére.
A postakocsi pedig megy tovább az állomásra a maga útján, és az első kocsival induló utasok döbbenten bámulnak az első kocsival érkező utasokra, akik komorak és rosszkedvűek – nyilvánvalóan erőt vett rajtuk az utazást kísérő furcsa érzés, amelynek hatására az előző reggel eseményei úgy tűnnek fel, mintha legalább hat hónappal ezelőtt történtek volna, és amely komolyan elgondolkodtatja az embert, hogy rokonai és barátai, akiktől két héttel azelőtt vett búcsút, vajon sokat változtak-e, mióta nem látta őket. Az állomás csupa élet, az indulóban lévő kocsikat zsidók és más – nehezen besorolható – emberek szokásos tömege veszi körül, akik mintha, az Ég tudja miért, úgy vélnék, hogy egészen lehetetlen bárkinek is kocsira szállnia anélkül, hogy szüksége ne volna legalább hat penny ára narancsra, egy tollkésre, zsebkönyvre, egy tavalyi évkönyvre, ceruzatartóra, egy darab szivacsra és egy kis karikatúrasorozatra.
Még fél óra, és a nap vidáman ragyog a még mindig félig üres utcákra, és elég erősen süt ahhoz, hogy fölébressze a tanonc elkeserítő lustaságát, aki minden második percben megáll a bolt söprésében és a járda locsolásában, hogy egy másik, ugyanezzel foglalatoskodó tanoncnak elmondja, milyen meleg lesz ma, vagy jobb kezével szemellenzőt tartva, és balját a seprűnyélen pihentetve álljon és bámuljon a Csoda vagy a Tally-ho, esetleg a Nimród vagy valami más gyorskocsi után, amíg az el nem tűnik a szeme elől. Ekkor a tanonc a gyorskocsi külső ülésein ülő utasokra irigykedve visszamegy a boltba, és a régi piros téglás házra gondol „lenn vidéken”, ahova iskolába járt: a tejen és vízen, kenyéren és maradékon élés nyomorúságát elhomályosítják a kellemes emlékek a zöld mezőről, ahol a fiúk játszottak, és a zöld tavacskáról, amelybe nem átallott beleesni, amiért még meg is vesszőzték, és az egyéb, iskolaévekből visszaköszönő képek.
Konflisok zötyögnek fürgén föl- és lefelé az utcákon, kofferekkel és kalapdobozokkal a kocsis lába között és a kocsibőrön, útban az állomások vagy a postahajók kikötői felé; a kocsiálláson lévő konflis- és bérkocsisok pedig kisuvikszolják ütött-kopott járműveik díszített részét – miközben előbbiek azon tűnődnek, hogyan utazhatnak az emberek „azokba’ a böszme, fedett omnibuszokba’ a jó kis konflis meg a gyors lova” helyett, az utóbbiak pedig azt csodálják, hogy miért nem félnek az emberek „azokba’ a rozoga konflisokba’, mikor kapnak egy tisztes bérkocsit, rá’dsul olyan lovakkal, amik senki ember fiával nem szaladnak el”; amely érv kétségkívül a tényeken alapul, hiszen kocsilovat még senki nem látott szaladni egyáltalában, „kivéve – mint egy tréfás, a kocsiállásban várakozó konfliskocsis megállapítja –, kivéve egyet, de az visszafelé szaladt”.
Az üzletek mostanra mind kinyitottak, és az inasok meg a boltosok buzgón ügyködnek a kirakatok aznapi pucolásán és fölcicomázásán. A pékségek városszerte tele vannak szolgálókkal és gyermekekkel, akik az első sütet zsemle elkészültére várnak – ami a külvárosokban már egy teljes órával előbb lezajlott, hiszen Somers Town és Camden Town, Islington és Pentonville korán kezdő hivatalnok lakossága sebesen ömlik befelé a városba, vagy a Chancery Lane és a jogászkollégiumok felé veszi útját. Középkorú férfiak, akiknek a fizetése minden bizonnyal nem emelkedett egyenes arányban a gyermekeik számával, állhatatosan baktatnak munkába, kétségkívül anélkül, hogy más cél lebegne a szemük előtt, mint a könyvelőiroda; látásból ismernek mindenkit, aki csak szembejön velük vagy elmarad mögöttük – hiszen látták őket minden reggel (vasárnapot kivéve) az elmúlt húsz évben –, de senkivel nem állnak szóba. Ha egy személyes ismerőst találnak utolérni, csak sietve üdvözlik az illetőt, majd továbblépkednek, akár az oldalán vagy előtte, ahogy lépteik tempója diktálja. Hogy megálljanak egy kézfogásra vagy karjukat nyújtani a barátnak, vélhetően azt gondolják, nincs joguk, mivel erre nem terjed ki a fizetésük. Kis írnokocskák nagy kalapban, akik kénytelenek idő előtt férfiúi feladatokat ellátni, párban sietnek el gondosan kikefélt első kabátjukban, kosszal és tintával alaposan bemaszatolt múlt vasárnapi nadrágjukban. Nyilvánvalóan számottevő belső küzdelmet kíván, hogy a napi ebédpénz egy részét ne fektessék a cukrászok ajtajában porlepte bádoglapokra ingerlően kiállított, megszáradt gyümölcsös lepényekbe; de saját fontosságuk tudata és a heti hét shilling (amely hamarosan akár nyolcra is emelkedhet) munkabér gondolata felvidítja őket, és ennek megfelelően kalapjukat még egy kissé félrecsapják, és benéznek minden női-divatárus és fűzőkészítő tanonclány főkötője alá, akivel találkoznak – szegény lányok!, ők ennek a közösségnek a legjobban megdolgoztatott, legrosszabbul fizetett és nagyon is gyakran a legrútabbul kihasznált osztálya.
Tizenegy óra, és az emberek egy új rendje tölti meg az utcákat. Az áru a kirakatban hívogatóan van elrendezve, a boltosok fehér nyakkendőjükben és takaros kabátjukban úgy néznek ki, mint akik akkor sem tudnának egy ablakot megpucolni, ha az életük függne is tőle; a szekerek eltűntek a Covent Gardenből, a fuvarosok visszatértek, az utcai árusok pedig visszamenekültek szokásos külvárosi „körletükbe”, a hivatalnokok az irodában vannak, és a kétkerekű kocsik, konflisok, omnibuszok és hátaslovak éppen főnökeiket szállítják ugyanoda. Az utcákat az emberek mérhetetlen csődülete lepte el, vidám és toprongyos, gazdag és szegény, tétlen és szorgos embereké; elérkeztünk a DÉL hőségéhez, nyüzsgéséhez és elfoglaltságaihoz.
Maráczi Géza fordítása
