„Reményből él a vágy, s meghal, ha nincs remény: / Láng az, amely kihúny, ha tápláléka nincsen.” 330 éve halt meg Pierre Corneille francia drámaíró.
A XVII. századi francia dráma a Napkirály udvarának fegyelméből merít tápot az ókori dráma szigorú formai-eszmei fegyelmében gyökerező művészetéhez. Az előtte, mellette és utána elszabadult képzelettel kavargó, romantikus szellemű színház viszontagságai közepette világirodalmi színvonalon képviseli a klasszikus drámai hármasegység és a pallérozott dramaturgiai rend igényét. 1606. június 6-án született Rouenban Pierre Corneille francia drámaíró. Jómódú, középosztálybeli családban jött a világra, nagyapja és apja is ügyvéd volt. A jezsuitáknál tanult, itt latin verseivel két díjat is nyert, majd jogot hallgatott. Ügyvédi foglalkozása mellett 1628-tól 1650-ig a helyi vízügyi hivatal tanácsosa volt, ehhez az álláshoz Richelieu bíboros támogatása segítette.
A korabeli színház a középkorból maradt vallásos és pajzán világi színjátszás mellett az iskoladarabokra, valamint moralitásokra épült, emellett virágzott a vándortársulatok és vásári kikiáltó bódék komédiázása is. A kastélyokban és nevelőintézetekben antik drámákat játszottak, eleinte görögül vagy latinul, később franciául, de az olasz vándortársulatok hatása is jelentős volt.
Corneille első darabját, a Mélite című gáláns komédiát 1628-ban mutatták be Rouenban, majd Párizsban is. Vígjátékai a nyers komikumot szelídebbel váltották fel, a kor műveltebb stílusát vitte színpadra. Sikerei hatására Richelieu meghívta abba a testületbe, amely a bíboros irodalmi ötleteit volt hivatva formába önteni. Corneille azonban nem volt képes közösen dolgozni, s az egyik darab rá osztott harmadik felvonásában el is tért a kapott vázlattól, kihívva Richelieu haragját.
Ebben az időben, nem függetlenül az abszolutizmus erősödésétől, a dráma hármas – az idő, a hely és a cselekmény – egységének elvét tekintették mércének, a darabnak 24 óra alatt, egyetlen helyszínen és mellékszálak nélkül kellett lefolynia. Ezt a görögöktől származó és Nicolas Boileau által megfogalmazott szabályt Corneille nem követte: sem 1635-ben a Médeában, sem pedig főművében, az 1637-ben bemutatott Cidben. A szerzőt viharos ünneplésben részesítették. Richelieu, a vaskezű kardinális, aki a politikai dicsőség mellett drámaírói babérokra is vágyott, féltékenységében ingerült támadást indított Corneille ellen. A közönség az Akadémia hivatalos becsmérlése ellenére megérezte, hogy a darab remekmű; és a francia nép mind a mai napig ünnepli, nemzeti drámájának tartja.
„A megelégedés nem lehet soha teljes,
Szomorúság vegyül a legtisztább sikerhez;
Örömben az üröm, s egy cseppnyi gond miatt
El-elhomályosúl a legszebb pillanat.”
(Pierre Corneille: Cid)
Ennek tárgyát Guillén de Castro darabjából merítette, főalakja a spanyol reconquista, a mórok kiverésének 11. századi hőse. A darab, amelynek aktualitását XIII. Lajos spanyol felesége s egy francia-spanyol háború adta, két évig le sem került a műsorról.
Corneille vetélytársai, Mairet és Scudéry azonban vitát kezdtek róla, amely vad pamflet-háborúvá fajult. Richelieu, aki megérezte: a nemesi erények magasztalása támadást rejt centralizált hatalma ellen, végül véleményt kért a Francia Akadémiától. Az elemzést elkészítő Jean Chapelain, a „szabályos” tragédia híve tanulmányában elismerte a mű értékeit, de bírálta valószínűtlen dramaturgiáját és erkölcsi hiányait. A Cid valóban nem tartja be a hármas egység elvét, mégis a klasszikus francia tragédia alapművének tekintik, amely a hős szenvedélyes szerelme és családhoz való hűsége, becsülete közti konfliktusra összpontosít. Ezzel Racine tragédiáit készítette elő, melyekben a legtökéletesebb formában jelent meg az érzelmek és a kötelesség közti tragikum.
Corneille annyira szívére vette a kritikát, hogy három évig semmit sem alkotott. 1640-ben jelent meg a Horatius, amelyben így ír: „A király, a nagyok, a fennkölt szellemek / Látják kis tettben is a teljes érdemet” – azaz beállt az udvari költők sorába. 1641-ben adta ki a Cinna című tragédiát, Livius nyomán ez is a római kort dolgozza fel.
Több tragédia (Pompeius halála, Rodogune, Théodore, Héraclius) után 1643-ban bemutatta spanyol mintára készült sikeres vígjátékát, A hazugot, mely Moliére-re is hatott.
Corneille 1647-ben Párizsba költözött, s az Akadémia tagja lett. Azonban Perharite című darabjának elutasítása ismét évekre kedvét szegte, drámák írása helyett Kempis Tamás Krisztus követése című művét fordította le versben. Tanulmányokat is írt saját műveihez, s egy értekezést a tragédia szabályairól. 1659-ben jelentkezett az Oidipusszal, ezután évente írt egy-egy darabot, ám ezek már költői hanyatlását érzékeltetik.
A 33 évvel ifjabb Racine Berenice című darabjával versengve írta a Titus és Berenice-t, de egyértelműen alulmaradt. 1674 után csak köszönő verseket küldött XIV. Lajosnak, mikor az elrendelte darabjai felújítását. Helyzetét nehezítette, hogy megvonták tőle a Richelieu-től kapott állami kegydíját, ezért visszament Rouenbe, ügyvédnek. 1684. október 1-jén halt meg Párizsban.
