Családi sakk

A Trónok harca újra felszította az érdeklődést a középkori vagy álközépkori környezetben játszódó uralkodói cselszövés-történetek iránt. Az oroszlán télen című James Goldman-darab leporolása tehát indokoltnak tetszik…

A Trónok harca újra felszította az érdeklődést a középkori vagy álközépkori környezetben játszódó uralkodói cselszövés-történetek iránt. Az oroszlán télen című James Goldman-darab leporolása tehát indokoltnak tetszik, de a színpadon nyoma sincs az HBO-sorozat komor, sűrű atmoszférájának. Fő témáján kívül másról nemigen beszélő, de szellemes és virtuóz a Belvárosi Színház karácsonyi ajándéka.

Az oroszlán télen a Belvárosi Színházban

A nézők szívesen pillantanak be az uralkodói maszkok mögé, és kedvelik azt is, ha a történelem-tankönyvekből ismert alabástrom hősöket lerántják a piedesztálról a sárba. Esetünkben félig ez történik, félig meg nem. A történet ugyanis valós alapokon nyugszik: valós a helyszín és valóban éltek ilyen nevű szereplők. De ezzel vége a sültrealizmusnak. James Goldman pirulás nélkül szakított az unalmas történelmi tények okozta röghöz kötöttséggel, és helyette fiktív családi szennyest teregetett ki: vagyis, egyszerűen csak elképzelte, hogyan zajlottak az intrikák, egyezkedések, értelmi és érzelmi bújócskák a 12. századi Plantagenet-házban.

A fantáziafátyolba csomagolt sztori szerint II. Henrik király saját feleségét, Aquitániai Eleonórát évek óta luxuskastélyba zárva tartja, hogy kedvére hentereghessen ifjú szeretőjével, Alais francia hercegnővel. Időnként azért áthozatja az asszonyt saját palotájába, akár egy dísztárgyat, például azért, hogy a királyi család együtt ünnepelhesse a karácsonyt. Henrik nagyon elégedetlen mind a három fiával – mondjuk nem csodálkozunk rajta-, igyekszik hatalmi kérdésekben kiegyezni Fülöp francia királlyal, Alais bátyjával, és mindeközben olyan önelégült és pöffeszkedő, akár egy kortárs politikus. A szűk időbe – Egy napba? Pár napba? – zsúfolt cselekmény ezen néhány hatalommal bíró, vagy a hatalom közelébe férkőzni igyekvő ember csörtéje. Az oroszlán télen rendhagyó családi vígjáték, amely örömmel forgatja ki a csupa szerető szívből álló, idilli családképet. Plantagenetéknél az élet háttérármányok, politikai érdekek és ellenérdekek összecsapásainak sorozata, melyben a másik gyenge pontját kereső sakkfigurák ide-oda lépegetnek a kissé szabálytalanul zajló játszmában, sűrűn változtatva, épp kinek a harcállásába vonulnak, kivel szövetkeznek, és ki ellen fordulnak titokban. A ravasz vagy magukat annak gondoló szereplők próbálják leütni vagy túlszárnyalni egymást, szeretetért hadakoznak és gyűlölködnek, évtizedeket képesek várni egy jó riposztért, és természetesen bármit megtennének a koronáért, egy darabka földért, egy morzsányi hatalomért.

A jókedvűen deheroizáló darabnak akár lehetne tragikus felhangja is (a szülői szeretet hiánya, álszenteskedés, a nők elnyomása, a tradicionálisan patriarchális szemlélet rombolóereje), de a pergő párbeszédek nem vezetnek mélyebbre, messzebbre, az élethalálharc felhígul, a fagyos drámai pillanatok gyorsan felengednek. Bár a küzdelmek elvileg vérre mennek – kinek a pozíciója, kinek a szabadsága, kinek a feje van veszélyben –, végül a tét nélküli szórakoztatás győz, Szikszai Rémusz rendezői keze elsimítja a redőket a dramaturgia vásznán, és a veszélyesebbnek tűnő helyzeteket jótékonyan csillapítja egy jól időzített poénnal. Mert abból van bőven.

A szereplők karakterhű ruhákat viselnek (jelmez: Kiss Julcsi). Henrik kedveli a fennhéjázó palástokat, Eleonóra mindig stílusos és elegáns, Alais gyakran megvillantja mintás harisnyáját, Richárd militarista hacukában, Geoffrey szürke öltönyben feszít, János olyan papucsot visel, mint egy öregember, de ékesszóló Fülöp virágmintás köntöse is. A kék-sárga-barna színekben pompázó, főként tégla alakú testekből felépülő díszletbe (Khell Zsolt) Szikszai Rémusz felszabadultan komédiázó csapatot verbuvált. A Gálffi László-Hernádi Judit duettnél keresve se találhatott volna alkalmasabbat a főszerepekre. Gálffit néha paraszthajszál választja el a ripacskodástól, például túl sokat ordibál feleslegesen, de ha képes ellenállni a túljátszási vágynak, szinte tökéletes: remekül ábrázolja Henrik elbizakodott természetét, ahogy a hányaveti uralkodó teljes természetességgel basáskodik a körülötte élők fölött. S mivel a hatalom összes kóros tünete elburjánzott rajta, annál hatásosabb, mikor pillanatokra megmutatja a király emberi oldalát, melyben a kötődésnek legalább kicsiny szikrája felfedezhető. Hernádi pedig nagyon érzi Eleonóra figuráját: egyszerre fenséges és szánalmas, gyűlöletes és szellemes, magabiztos és gyenge. A szerző önironikus viccek tömkelegét adja a szájába, melynek tetemes része az életkorával függ össze, de mivel Gálffi László roskatag állapotát legalább ennyi poén célozza meg, megnyugszik a bennünk élő feminista.

A három fiú közül kiemelkedik Ötvös András, aki olyan szerencsétlen, undorító pojáca Földnélküli János szerepében, hogy láttára Goldman biztosan megnyalná mind a tíz ujját. De jó Schruff Milán (Richárd), aki klasszikus forrófejű hőstípusként kezdi, hogy aztán az egyik szereplő csúnyán telibe találja az Achilles-sarkát, szétzúzva vele – mint tudjuk, átmenetileg – az uralkodói reményeket. Mészáros Máté kellően semmilyen a szürke eminenciás, senkinek sem számító Geoffrey szerepében, Horváth Illés (Fülöp) visszafojtott gyűlölettel várja ki a pillanatot, hogy megforgassa a kést Henrik szívében, Szakács Hajnalka Alais-ként szerelmes, odaadóan neurotikus naivából egy másodperc alatt képes szikrázó szemű amazonná változni. Ebben a darabban tehát senki sem jó ember, de gyarlóságában s főként keserű humorában kicsit mindenki szerethetővé válik, s a gyorsan pergő párbeszédeken túl főként ez teszi Goldman rokonszenves darabját és Szikszai korrekt rendezését az évad egyik legszórakoztatóbb vígjátékává.

Hegedüs Barbara