„Innen szétnézve világosabb, miért szerette Mikes Kelemen úgy a nénjét, mint a káposztát, mit látott Szindbád a velőscsont közepében, miért gondolta úgy Rejtő Jenő, hogy konyhaművészettel megjavítható lenne az emberiség.” Azaz a lenyűgöző gasztro anekdoták és a kulináris csodák különös szakácskönyve. – Részlet
A vaczak szottya, a disznóság lényege, főzőkanálon lovagló boszorkány. Jó magyar ízek, legendás fogások, mai írások és ősi receptek, avagy Ede a levesben. Egy különös szakácskönyv szerzőpárosa: Fehér Béla és Cserna Szabó András.
Mindannyian Mikszáth hasából bújtunk elő, vallják a könyv szerzői. Aki ismeri Cserna-Szabó András és Fehér Béla eddigi munkásságát, nem igazán lepődik meg azon, hogy most közös erővel, emberesen belecsaptak a lecsóba, hiszen mindketten tiszteletbeli nagykövetek Kulináriában. Boszorkánykonyhájuk jótékony, zsírpárás félhomályában ugyanis kifőzték a gasztrokrimi sikkes és fantasztikus receptjét.
Így szól: végy két gourmand írót, az egyik nyomozzon régi receptek, elfeledett ízek, konyhák és történetek után, a másik legyen hamvasi ihletettségű gasztrozófus, de a legfontosabb: mindkettő szeressen enni, és még inkább beszélni, írni az evésről! Ha meglelted őket valamelyik füstös, békebeli kiskocsmában, keverd össze őket, és várj, amíg az ízek összeérnek. És milyen élményben lesz részed végül, kedves Vendég? Megismered a magyar konyhaművészet történetét a kezdetektől napjainkig, az összes igaz és városi legendát, nagyevő színészek, írók és írófeleségek anekdotáit, mindezt olyan könnyed stílusban előadva, csuklóból, ahogyan csak a nagymamák képesek a legbonyolultabb ételcsodákat elkészíteni. Egy biztos: olvasás közben többször is kirámolod majd a hűtőt, a kamrát, kifosztod a sarki közértet, a piaci kofát, az éjjel-nappalit, mert a recepteket garantáltan ki fogod próbálni. Fogyókúrázóknak ellenjavallt!
Cserna-Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben (gasztrokrimik)
(Részlet)
Vita Illuminativa
– Hamvas Béláról és barátjáról, a Megváltó Boristenről –
„Én is elgondolkoztam erről, mint sok más embertársam, és tűnődéseim eredménye az, hogy nagy hajlandóságot érzek a szeszes italok után való vágyódást, mely az állatok előtt ismeretlen, kapcsolatba hozni a jövőn való aggódással, nyugtalansággal, amelyet az állatok szintén nem ismernek; és nagy hajlandóságot érzek úgy tekinteni e kettőt, mint az utolsó holdalatti világforradalom remekművének: az embernek két megkülönböztető főtulajdonságát.”
Jean Anthelme Brillat-Savarin
1945 verőfényes nyarán Budapest romokban. Még nem dőlt el semmi. Némelyek európai független demokráciáról álmodnak, mások biztosak abban, hogy a pokol után újabb pokol következik, szovjet típusú diktatúra. Hamvas Béla fővárosi könyvtáros ekkor Balatonberényben vakációzik. Úgy mondják, szinte egyetlen lélegzetre írja meg A bor filozófiája című esszéjét, vallásfilozófiai vázlatát, ateistáknak szóló imakönyvét.
Nem kétséges, ha Balatonon nyaraló könyvtárosunk csak könyve első tizenhárom oldalát írta volna meg, aztán a vakáció további részét pancsolással tölti, a magyar gasztrozófia már ekkor is sokkal gazdagabb lett volna. Krúdy Gyula tizenkét éve halott, a csendet valakinek meg kellett törnie, és Hamvas megtörte. Ki kellett végre újra mondani, hogy Istent szólíthatjuk csóknak, mámornak és főtt sonkának, de legfőképpen bornak. És Hamvas kimondta. A harcot újra fel kellett vennünk az antialkoholisták és a korpán-vizen élő pietisták ellen. Hamvas felvette. Béla, a mi Bélánk hirtelenjében a bor világtörténetét is felvázolta. Ez a hamvasi gasztrohistória természetesen három nagy korszakból áll. A Noé előtti időből, mikor az emberiség még nem ismeri a bort, csak álmodozik róla. A Noé utáni korból, mely az első szőlőtőke elültetésével kezdődik. Az utolsó szakasz a víz borrá változtatásával indul. A vég kezdete. „Mi jelenleg ebben a korban élünk” – írja Hamvas.
Máskor száz évig nem történik ennyi a hazai gasztronómiai gondolkodásban, mint most ebben a 13 oldalban. Drága kincsünk ez nekünk, akik csókkal, mámorral, sonkával, borral dolgozunk.
És a könyv még csak ezután kezdődik. Béla fürdőnadrágot húz, megmártózik a Balatonban, majd egy szomorúfűz árnyékában cigarettára gyújt, bort önt poharába, tollat ragad, és lefekteti minden magyar gyomorelmélet alapjait. Égető szükségünk volt erre, hosszú századok óta beszéltünk úgy ételről, italról, nőről, Istenről, hogy az ízlelés bölcseletének fundamentuma hiányzott. Mert e negyvenötös, kánikulai délután óta tudjuk, hogy szájunkkal vagyunk a világhoz nőve. Hogy ez az egyetlen közvetlen kapcsolatunk. Hogy csakis akkor tudjuk meg valamiről, hogy micsoda, ha megízleltük. Hogy csakis akkor ismerünk meg egy nőt, ha megcsókoltuk, vagyis ettünk belőle, s ő evett belőlünk.
Erről az alapkőről visszatekintve valahogy sokkal jobban értjük mindazt, amit magyar nyelven a gyomorról írtak. Innen szétnézve világosabb, miért szerette Mikes Kelemen úgy a nénjét, mint a káposztát, mit látott Szindbád a velőscsont közepében, miért gondolta úgy Rejtő Jenő, hogy konyhaművészettel megjavítható lenne az emberiség.
A fővárosi könyvtáros belenéz a magyar tenger víztükrén csillogó lemenő Napba, és azt mondja, a bor Isten maszkja. Egy embertelen és ateista kor hajnalán azt javallja, a puritán szívidióták ellen harcoljunk disznótorral. Szűzpecsenye, hurka, friss kolbász, ecetes paprika, hagyma, baracklekváros fánk, két üveg szekszárdi, s a terrorista pietista Istenre cseréli az elvet. Talán ha Rákosi Mátyás részt vesz ebben a tor-kúrában, másképp alakulnak a dolgok. Sajnos a terápiára nem kerülhetett sor, Hamvas ugyanis nem volt kéznél. 48-ban kényszernyugdíjazzák, Szentendrén lesz földműves, majd Inotán és Tiszapalkonyán raktáros. Ez a földműves írta a Karnevál című nagyregényt, a raktáros pedig a Patmosz című esszéfüzért. Istenem, ilyen a magyar paraszt, néha összedob egy párkötetes regényfolyamot!
Nézzék csak ezt a negyvennyolc éves férfit, ahogy borosflaskával a kezében a hegyoldalon kaptat a ház felé. Túl van két nagy háborún, sebesüléseken, nőkön, lakását bomba vitte el, kéziratai elégtek, a haja hullik már, és az első mély ráncok is megjelentek arcán. Leül a kőpadra a nagy diófa alá, újra önt, felhörpinti, nézi a csillagos eget, s a papirosra vési: „Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja.”
Szerb Antal jól mondja, hogy a nagyok nem félnek a giccstől. Hamvas sem fél. Se a giccstől, se a szóismétléstől, se a komcsiktól. Nincs mitől félnie. Aki a jó vallásban él, a mámorvallásban, aki szájával van a világhoz kötve, akinek van bora, annak nincs mitől rettegnie. Akinek személyes haverja Dionüszosz lüsziosz, a Megváltó Boristen, annak nincs félnivalója. Se stilisztától, se kommunistától.
Aki pedig nem fél semmitől, az az angyalok énekszava és virágesője közepette a berényi éjszakában tovább építheti a magyar gasztrozófia alapját. Értekezhet az ízek ízéről, mely a napon érlelt női comb belső részén terem. Megkülönböztetheti a múzsai bornépeket a barbár pálinkanépektől – akár még úgy is, hogy az a történelmi tényekkel köszönő viszonyban sincs, hisz nem remeg ő a historikustól sem. Beszélhet sík és hegyi, szőke és sötét, hím és női, logikus és misztikus, drámai és parázna borról. Dicsérheti a tűzbort, és leköpheti a novabort, az ördög borát. Elárulhatja, miért erotikusabb az ivás az evésnél, miért cseppfolyós csók a bor. Elkészítheti egy nagy magyar borkatalógus vázlatát, a Kecskemétitől a Csopakin át a Szentgyörgyhegyiig. Megalkothatja a szájharmóniák összhangzattanát. Kijelölheti az alapszájhármast az étel, ital, dohány háromszögben. Létrehozhatja a Borágy Tanszéket, melynek első professzora lesz, s hangsúlyozhatja a füstölt szalonna, a kenyér és a zöldpaprika klasszikus érdemeit. Kitérhet kenyerekre, lángosokra, tésztákra, zöldségekre és a dohányharmóniákra is. Felrajzolhatja a térképre az ízek négy világégtáját. Kijelentheti, hogy az éhség a gyomor sötétsége, az étel pedig a fény. Megmutathatja a nedvek útját: hogyan lesz a vízből bor, a borból vér. Bevezetheti olvasóját a poharak metafizikájába. Elmagyarázhatja, miért nem hiányozhat nőből, borból a szakrális kurvaság.
Azt csinálhat, amit csak akar. Hamvas Béla Isten akaratából szabad ember. Jöhet a vészek kora, a vér bíbora, ő benéz a maszkok mögé. Lehetne szerény is, lenne mire. De minek? A szerénység elég alacsony formája a gyávaságnak. Tudja ő nagyon jól, mit csinál: „Nemcsak célom, hanem becsvágyam is, hogy (…) az alapot minden jövendő borfilozófia számára megvessem. Mint ahogy Kant minden elkövetkezendő filozófia döntő gondolatait mondja ki, amelyeket el lehet fogadni, vagy amelyekkel szembe lehet szállni, de megkerülni és el nem hangzottnak tekinteni többé sohasem, úgy én is (…) a bor metafizikájának egyetemes érvényű és időtálló eszméit kívánom leírni.”
Azért némi szerénység mégis vegyül ebbe a vallomásba. Hiszen Béla nemcsak a bor filozófiáját írta meg, de a magyar gasztronómia metafizikájának alapjait is lefektette. Csakis azért sikerülhetett ez neki, mert úgy tudott inni, mint Szókratész. Félelem és túlzás nélkül.
A továbbiakról most csupán annyit: Hamvas huszonhárom és fél évvel a berényi nyár után még csinált egy gargantuai vaskos tréfát. A gyilkos és puritán ateisták nagy ünnepére, november 7-re időzítette halinapját. Úgy halt meg, ahogyan élt. Levélcíme: a Megváltó Boristen Pincéje, Hetedik Mennyország.
Cím: Cserna Szabó András – Fehér Béla: Ede a levesben Kiadó: Magvető Kiadó Megjelenés: 2011 Oldalszám: 272
