Ő volt Hyppolit, Liliom, Falstaff és Lucifer. 140 éve, 1883. március 8-án született Csortos Gyula, a két világháború közti korszak egyik legkedveltebb színművésze.
„Az Isten kanárit, nyulat, oroszlánt teremt. S nyilván nekünk, embereknek is egy-egy szerepet szán, amikor a világra születünk. Csortost az Isten is komédiásnak teremtette, nagy művésznek” – írta róla Kosztolányi Dezső.
Fellobbanó indulatai, keserű hiúsága, zsarnoki, garabonciás gesztusai még életében átszivárogtak a pesti legendák közé. De Csortos mindenekelőtt és mindezzel együtt művész volt, zseniális komédiás.
Csortos Gyula 1883. március 3-án született Munkácson. Szigorú apja nem akarta, hogy komédiás legyen, hiába, mert az ifjú Csortos elszánt volt: az Országos Színművészeti Főiskolán tanult, majd diplomájának megszerzése után, 1904-ben egy vándortársulathoz szegődött, s kivételes tehetsége révén hamar főszerepeket kapott. Sikerei dacára magányos maradt, társai gőgösnek tartották, és nem is alaptalanul.
1907-ben a Népszínházhoz szerződött, de pár hónap múlva már – dupla gázsival – Beöthy László Magyar Színházának tagja volt. Mivel a zajos sikerekben neki is nagy része volt, mind magasabb gázsit követelt a magát egy idő után megmakacsoló Beöthytől. Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja. Itt lett igazán nagy színész, főként Molnár Ferenc révén, aki kiváló szerepeket írt neki.
Amikor a színház 1919-ben felújította Molnár Liliom című színművét, s a címszerepet Csortos kapta, háromszáznál többször játszotta a ligeti vagányt. 1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, a háború kitöréséig a főváros szinte valamennyi színházában játszott, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja.
Mintegy nyolcvanjátékfilmben szerepelt, azonban mindenkinek a Hyppolit, a lakáj jut róla elsőként az eszébe. Számos filmben letette már nevét, amikor Székely István 1931-ben rá osztotta a címszerepet a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb vígjátékában, a Hyppolit, a lakájban.
„Talán nincs még egy magyar film, amit ilyen élénken megőrzött volna emlékezetében az utókor – írja az Nemzeti Filmintézet –: az újgazdag Schneider Mátyást alakító Kabos Gyula és a Hyppolitot megformáló Csortos Gyula fergeteges kettőse és az aranyköpések sokasága – „a hagymához is hagymát eszek” – él elevenen a magyarok tudatában.”
Molnár Ferenc vígjátéka: A farkas – Törzs Jenő (1887-1946), Gombaszögi Frida (1890-1961), Csortos Gyula (1883-1945), Nemzeti Színház, 1912 (Fotó: Jelfy Gyula/Vasárnapi Ujság/OSZK/fotó restaurálása: myhertage)
Amennyire magányos volt, annyira élvezte az élet örömeit pedig betegségek nehezítették életét: cukorbetegsége a 30-as évek elején jelentkezett, ehhez szívritmus zavar társult, emellett önpusztító életmódot is folytatott, így egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre. Budapest ostromát ismerősei pincéjében vészelte át, a legyengült művész a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában búcsúzott a közönségtől.
„Mintha csontjai és izmai lassan üvegesedtek volna… Úgy vigyázott magára, ahogyan egy nagy váz óvakodhatik ismeretlen veszélyektől… Azt mondják, hogy az ostrom után gyalog nem merészkedett az utcára, tolókocsival közlekedett” – idézi fel végső, megrendítő jelenlétét Illés Endre.
1945 júliusában ismét kórházba került, mert lábsebe nem akart begyógyulni. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos 1945. augusztus 1-jén a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg.
Magánélete szinte nem is volt: kétszer nősült és kétszer vált el, első házasságából született egyetlen lányért rajongott, sajnos túl korán, 1943-ban tüdőgyulladásban hunyt el. Csortos nem volt társas lény, kollégáiból ellenszenvet váltott ki különcsége, állandó sértődöttsége, nyugtalansága, tekintélyundora.
Bár a korszak vezető színésze volt, színházba mint néző sose járt. Barátkozni is csak mértéktartóan volt képes – a három lépés távolság nála intim közelséget jelentett. Ehhez járult még, hogy a magyar színművészet „rettenetes gyermekének” színpadi tréfái néha sértően durvára sikerültek.
Jellegzetes hanghordozása, drámai ereje, érdes humora minden szerepét élettel telítette. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház egykori vezetője azt mondta róla:
„Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, ami a nagy művészegyéniséget jellemzi – és mégis…”
