„Több a boldogság ott, hol több a jóság…” Dante Alighieri, az Isteni színjáték írója 695 éve, 1321. szeptember 14-én (egyes források szerint 13-án) hunyt el Ravennában.
Hegedűs Géza így méltatja: „Már a kortársak is sejtették, hogy az epikus költészetben ez a legméltóbb folytatása Homérosznak és Vergiliusnak, azóta sokak szerint náluk is különb, és az eltelt újabb századok folyamán igen kevés hasonló értékű folytatása akadt. Aki olvassa, ma is jobban érti a maga világát, és jobban sejti a vágyott örökkévalóságot. Legméltóbb méltatója, Arany Jánosunk.”
DANTE: ISTENI SZÍNJÁTÉK
POKOL
(részlet)
Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!
(Fordította: Babits Mihály)
Valószínűleg 1265 májusában született, régi nemesi családban: ükapja, Cacciaguida – akinek feleségétől az Alighieri név származik – megjelenik majd a Paradicsom XVI. énekében. Anyját korán elveszítette, apja újranősült. A gyermek Dante szerzetesiskolákban tanult, a retorikában az enciklopédikus tudású Brunetto Latini volt a mestere, az ő révén Arisztotelész, Cicero és Seneca művei, valamint a Biblia váltak műveltségének alapköveivé. A retorika mellett jogot, orvostudományt és művészeteket tanult a bolognai egyetemen, ezáltal rendkívül széleskörű és mély tudásával a kor egyik legműveltebb emberévé vált.
Kilencéves korában találkozott először leendő múzsájával, Beatricével, akit műveiben a világirodalom egyik legismertebb nőalakjává tett. A lány, aki még igen fiatalon a neves bankár, Simon de Bardi felesége lett, 1290-ben bekövetkezett halála mélyen lesújtotta a költőt. Felejtést és megnyugvást a házasságban sem talált, bár 1293-ban nőül vette Gemma Donatit, akitől három gyermeke született. 1294-ben Beatrice emlékére összeállította első jelentős költői művét, az Új élet című lírai regényét, amely az új irodalmi stílus, a dolce stil nuovo minden jegyét magán viseli. A korábbi költői terméséből válogatott verssorozathoz maga a költő írt tudós magyarázatot, hogy verseinek értelmét megvilágítsa, elmondja életének és Beatrice iránti furcsa szerelmének történetét. Beatrice alakja itt már a magasztos és tiszta középkori szerelem örök érvényű jelképévé vált.
1295-ben, mintegy vigasztalásképpen, Dante belevetette magát a közéleti küzdelmekbe, a politika lett új „szerelme”. Belépett az orvosok és gyógyszerészek céhébe, így megnyílt számára az út a közhivatalok felé. Firenze történetének egyik legzavarosabb időszaka volt ez: az uralmon lévő guelf párt két részre szakadt, a feketékre, akik a pápaság mellett kötelezték el magukat és a fehérekre (Dante is idetartozott), akik a városállam önállóságát védelmezték mindenáron. Kezdetben a fehérek kerekedtek felül, s száműzték a feketéket.
Dante fényes karriert futott be: az ún. Százak Tanácsának tagja lett, majd 1300 júniusában beválasztották Firenze hat priorja közé. 1301-ben azonban, míg Dante követként Rómában tárgyalt VIII. Bonifác pápával, a fekete guelfek államcsínyt hajtottak végre, s elűzték a fehéreket. Dante ellen koncepciós pert indítottak, s korrupció vádjával 1302-ben távollétében máglyahalálra ítélték. Ezzel kezdődött élethosszig tartó száműzetése, életének ezen időszakáról, bolyongásairól csak igen kevés adat áll rendelkezésre. Kezdetben a száműzött fehér guelfek szövetségének titkára volt, ám kicsinyes torzsalkodásaik miatt szakított velük.
Magányos és nélkülözésekkel teli, ám költőileg igen termékeny időszak következett életében. 1304 és 1307 között megírta a Vendégség című verses-prózai filozófiai értekezését, valamint A nép nyelvén való ékesszólásról című nyelvtudományi munkáját, s nekifogott a Színjáték formába öntésének. Amikor 1310-ben VII. Henrik német-római császár seregeink élén Itáliába érkezett, Dante bízott abban, hogy ő lesz Itália megváltója, Firenze felszabadítója, aki új pax romanát teremthet. Henrik 1313-ban bekövetkezett halála véget vetett reményeinek, így Párizsba ment, teológiát tanult, majd 1316-ban visszatért Itáliába, s kezdetben Veronában, majd 1318-tól Ravennában Novello da Polenta herceg udvarában élt.
DANTE: ISTENI SZÍNJÁTÉK
POKOL
(részlet)
És íme: ott álltam, szélén a völgynek,
partján a fájdalmas, nagy szakadéknak,
mely sosem szűnő panasztól zajos.
Sötét és mély volt, benne sűrű köd,
úgyhogy hiába bámultam erősen,
semmi se látszott tisztán odalent.
„Most leszállunk oda, a vak világba
– szólt költőm, s halálsápadt volt az arca –,
elsőnek én megyek, te meg követsz.”
(Fordította: Nádasdy Ádám)
1320-ban befejezte a Színjátékot, amely az Isteni (Divina) jelzőt csak egy 1555-ös kiadásában kapta meg. A mű „az emberélet útjának felén” eltévedt szerző misztikus utazása a másvilág három birodalmán, a Poklon, Purgatóriumon és Paradicsomon keresztül. Útján, amely 1300 nagycsütörtök éjjelén indul és húsvét vasárnapján ér véget Isten trónusánál, két kalauz, Vergilius és Beatrice kíséri a szerzőt. A matematikai pontossággal szerkesztett mű 100, részenként 33-33 énekből áll, az egyes birodalmak háromszor három részre tagolódnak, s háromsoros, úgynevezett terzinákban íródtak.
Legszínesebb, legmozgalmasabb része a Pokol, amelyben Dante főként politikai ellenfeleit helyezte el, válogatott kínzásokkal büntetve őket, eszményképeit azonban a boldogabb tartományokkal jutalmazta. A legnehezebb, legelvontabb Paradicsom a beteljesedés, a befejezettség költeménye. Magyarra először Szász Károly ültette át, ám a fordításirodalom csúcsa a Babits Mihály-féle Színjáték.
A mű befejezése után nem sokkal Dante maláriában megbetegedett, és 1321. szeptember 14-én (vagy 13-án) Ravennában meghalt. Itt is temették el a „Dante költő sírja” feliratú kápolnában. A firenzeiek több sikertelen kísérlet után, hogy megszerezzék hamvait, fiktív síremléket állítottak neki a Santa Croce templomban.
