A divat állítólag ismétli magát. Valóban vannak visszatérő elemek, anyagok, szabásvonalak, amelyek időről időre fölbukkannak. A divatot érintő összeállításunkkal több évtizedet ölelünk föl kedvezve azoknak a hölgyeknek és uraknak, akik szívesen idéznék föl, milyen volt a divat a XX. században.
A századfordulón a divatot előkelő, dekoratív hölgyek diktálták; úgy tűnt, fodraikkal és redőikkel belengik a társadalmat, miközben páncélszerű fűzők rabjai voltak. „A modernizmus előtörésével a fűző és a kor fullasztó viktoriánus értékei is szertefoszlottak; és 1909-ben új, egyenes sziluett jött divatba. A társadalmi normáknak való ellenszegülés, az eredetiség és a haladó elképzelések berobbanása a művészetbe, a filmbe és a pszichológiába a nők szerepének átértelemzésére késztetett” – fogalmazták meg a változást a Vintage Fashion című albumban.
Az 1920-as évekkel kezdetét vette a médiakorszak. Az emberek nem az „előkelőbbektől” szerezték be szabászati ötleteiket, hanem rádiót hallgattak, mozicsillagokat utánozhattak, és divatról olvastak a Vogue-ban és a Vanity Fairben. A nők életében már kizárólag a háztartás és a család állt központban, a munkába járás, a sportos életmód egyszerűbb megjelenést is kívánt. Jean Patou, Madeleine Vionnet és Coco Chanel divattervezők megalkották az első modern stílust, a „mai” nő számára.
Az 1940-es években nyilvánvalóvá vált, hogy a divatot a társadalmi tendenciák diktálják. A háború kitörésével hirtelen minden megváltozott: minden hiánycikk lett, a polgári életforma háttérbe szorult, mások lettek az igények. A katonai vagy egészségügyi szolgálat a női szerepkört is átírta. A háborús évek nem divatos divatja sokkal inkább konzervatív, célszerű, katonai stílust, ugyanakkor minőségi, kreatív ötletekkel teli szabást eredményezett. A háború utáni divat lassan vett új irányt. A fel-felbukkanó lágy sziluett azonban már előrevetítette Christian Dior izgalmas új irányvonalát.
A második világháború után a textilipar volt hazánkban az a terület, ami szinte a leghamarabb feléledt. Az államosítást, összevonásokat és átszervezéseket követően pár tucat országos vállalat jött létre. A könnyűipar rengeteg embert foglalkoztatott, szövetkezetekben, tanácsi vállalatokban is sokan dolgoztak. A gyártósorokon szovjet exportra is készültek ruhák.
A „swingingként” (swinging ’szabados nemi életet élő” – a szerk.) elhíresült 1960-as évek a rendkívüli változás évtizedét hirdette az 1950-es évek takarékossága és újjáépítése után.
Az 1960-as években is lehetett olyan extremitásokkal találkozni hazánkban is, amelyek mai szemmel nézve inkább viccnek, de minimum furcsának tűnnek, nem esztétikusnak. Az Op-Art minták nagy népszerűségnek örvendtek ruhák és kiegészítők szintjén is, az arcdíszként történő viselésük azonban nem állta ki az idők próbáját. Bár a huszonnégy éves Yves Saint Laurent 1960-as bemutatója, amelyen fekete bőrkosztümökből, alamint kötött sapkákból álló dögös beatkollekciót tárt az elképedt és kissé zavarban lévő közönség elé, utolsó fellépésének bizonyult a Dior-háznál, megkondította a lélekharangot a francia haute couture felett.
Természetesen az idő előrehaladtával, a rendszerváltás környékén a keleti piac beszűkülésével és a technológiai fejlődéssel a foglalkoztatottak száma csökkent. De addig a szocialista ünnepekről elnevezett ruhagyárak ontották a konfekcióipari termékeket. Május 1. ruhagyár, Április 4. Ruhagyár, Vörös Október Ruhagyár – termékeikre az egyszerű vonalvezetés, visszafogottság volt jellemző.
A Nemzetközi Ruházati Kongresszus, a Ruházati Mintatervező Vállalat, az Országos Kisipari Szövetkezetek Tervező Laboratóriuma diktálták a trendet. 1964-ben például a kosztüm volt népszerű, melynek szoknyája térd alá ért, s az alapanyagául szolgáló szövet nagyrészt hazai gyártású volt.
Jellemzően a műszálas anyagok voltak elterjedtek ebben az időszakban. Divatbemutatókon lehetett találkozni tehetséges tervezők fantáziadús és tényleg ízléses modelljeivel, ezek azonban nemigen jutottak el a vevőkhöz. A tervezőirodákban eleve kétféle kollekcióval készültek: egyet a kifutókra szántak, egy másikat az üzletek polcaira. Az esztétikai és minőségi különbség a kettő között óriási volt. Persze vannak olyan ruhák, amelyeket akár napjainkban is hordhatónak minősítenénk. A népművészeti motívumok például abszolút kortalanok.
Manapság, ha külföldi divatbemutatót nézünk, eleve fölkészülünk a különleges-különc darabokra, nem a mindennapi kényelem az elsődleges szempont.
