„Sosem tudhatjuk, mi lesz abból, ha megváltoznak a dolgok. És azt talán tudjuk, hogy mi lesz abból, ha semmi sem változik?” Elias Canetti Nobel-díjas osztrák író 20 éve halt meg.
Elias Canetti Nobel-díjas osztrák író húsz éve, 1994. augusztus 14-én halt meg. 1905. július 25-én a bulgáriai Rusze városában egy spanyol eredetű szefárd zsidó családban látta meg a napvilágot. Rusze, ahol szülei kereskedelemmel foglalkoztak, a különböző népek és kultúrák találkozásának színtere volt, ami meghatározó hatást gyakorolt rá. A családot is a többnyelvűség jellemezte. 1911-ben egy jövedelmező üzlet reményében Manchesterbe költöztek, de az apa a következő évben váratlanul elhunyt. Az özvegy Bécsben telepedett le a gyerekekkel. Az első német nyelvleckéket anyjától kapta, és később íróként is ezt a nyelvet használta. Iskoláit Zürichben és Frankfurtban végezte, majd 1924-től a bécsi egyetemen folytatott kémiai tanulmányokat, de nem önszántából: noha ifjúkorától a művészetek, az irodalom, a filozófia érdekelték, anyja azt akarta, hogy „komoly dolgokkal” foglalkozzék. 1929-ben végül ledoktorált.
A diploma megszerzése után idejét jórészt utazásokkal (Párizs, Berlin, Bulgária) és irodalmi szalonok látogatásával töltötte, kapcsolatba került az Alma Mahler írónő körül szerveződő társasággal is. Az 1920-as évek végén két erős élmény hatására felébredt érdeklődése a tömegek iránt: tanúja volt Frankfurtban az infláció miatt kitört utcai zavargásoknak, majd 1927-ben a bécsi Igazságügyi Minisztérium felgyújtásának. Úgy tervezte, hogy nyolckötetes regényfolyamot ír a megtapasztalt őrületről, ám végül egyetlen regényben írta meg benyomásait.
A Káprázat című regény már 1931-ben elkészült, de csak négy évvel később adták ki, nagy sikert akkor sem aratott. A kafkai indíttatású mű egy szobatudós tragikomédiája, s egyszersmind hátborzongató látomás a közeljövőről, a nyájemberek, a barbárság uralmáról. A harmincas évek elejétől drámákat is írt (A lakodalom, A hiúság komédiája, Akik haladékot kaptak), amelyek csak két évtizeddel később jelentek meg. 1934-ben feleségül vette a szintén írói ambíciókat dédelgető Veza Taubner-Calderónt.
1938-ban a fasizmus fokozódó fenyegetése elől előbb Párizsba, majd Londonba menekült, ahol tanulmányozta a hatalom pszichopatológiáját. Felkérésre nem volt hajlandó írni, mert attól tartott: ahhoz, hogy kiadják, meg kell hamisítania az igazságot. Megfogadta, hogy addig nem ír szépirodalmat , amíg a Tömeg és hatalom című nagyesszéjét be nem fejezi. Szépirodalmat valóban nem írt, de minden napjáról készített naplófeljegyzést, és 1954-ben Marrákes hangjai címmel útinaplót is kiadott. 1960-ban végül elkészült az élete főművének tekintett Tömeg és hatalom, amelyben a mindenkori hatalom mibenlétéről és válfajairól értekezik.
1963-ban meghalt a felesége. Fájdalmát régi barátnője, a restaurátor Hera Buschor enyhítette, akit 1971-ben végül feleségül is vett. Egy évvel később megszületett a lányuk, Johanna. Ettől kezdve kétlaki életet éltek, hol Londonban, hol Zürichben tartózkodtak. Az 1970-es években rengeteget utazott, előadásokat tartott a világ minden pontján. Ugyanakkor már dolgozott önéletrajzi művének első kötetén, amely 1977-ben jelent meg A megőrzött nyelv címmel. 1980-ban megjelent a második kötet, A hallás iskolája, majd 1985-ben a harmadik, A szemjáték. Az utolsó, angliai életéről szóló kötetet csak jóval halála után, 2003-ban adták ki. Trilógiájával meglepte olvasóit, ez nem a kegyetlen Canetti hangja volt, bámulatosan érdekes történeteket, figurákat vonultatott fel köteteiben. 1981-ben irodalmi Nobel-díjat kapott „írásaiért, amelyeket széles látókör jellemez, s az eszmék és a művészet hatalmába vetett hit.”
Az ünnepelt és olvasott író elcsendesedett, teljes visszavonultságban élt. 1988-ban meghalt második felesége is. Feladta londoni lakását, és végleg Zürichbe költözött. Itt is halt meg 1994. augusztus 14-én. Sírja Joyce-é mellett található Zürich-Fluntern temetőjében.
Az író végakaratában kikötötte, hogy harminc évig senki nem tekinthet bele naplójába, ám leánya 2004-ben megjelentette feljegyzéseit, amelyekben érdekes és élvezetes leírások olvashatók a korabeli irodalmi és közéleti figurákról, többek közt Bertrand Russellről, Herbert Readről és Canetti egykori szeretőjéről, az írónő Iris Murdochról is. A kíváncsi olvasóknak külön csemegét jelenthettek a Thatcher-ellenes kirohanások, a londoni arisztokrata hölgyekről szóló rajongó hangvételű részek, illetve a „hidegszívűnek” és „koravénnek” nevezett T.S. Eliot Nobel-díjas íróról szóló enyhén szólva is kedvezőtlen értékelések.
