„Melyik bomlott agyú találta ki azt, hogy az ember boldogsága e földön a vagyon arányos eloszlásában rejlik?” A patkányfogó, a Nana, a Hölgyek öröme és a Germinal című igazán nagy sikert arató remek regények szerzője, Émile Zola francia író, a naturalista irányzat atyja 120 éve halt meg.
Szerb Antal azt jósolta, hogy: „Zolából az él tovább ami nem naturalista, a hugoi bőség és a latin életszeretet. Mert Zolának csak a világnézete pesszimista, a világérzete nem az.” S valóban, minth aez történt vona Zolával. Levált róla a részletező ábrázolás, az aprólékos társadalomkritika. Egyedi regényeiben, illetve monumentális műveiben Zola szándéka szerint egyfelől kiszolgáltatottság és az önállóság életét, az öröklődés törvényeitől meghatározott családi „mikrokozmoszt”, másfelől az 1852 és 1870 közötti időszak társadalmi, gazdasági és szellemi miliőjét kívánta bemutatni, több-kevesebb sikerrel.
Émile Zola 1840. április 2-án született Párizsban. Gyerekkora egy részét a festői Aix-en-Provence-ban töltötte, ahol olasz származású mérnök apja egy csatorna építésén dolgozott. Zola még nem volt hétéves, mikor apja igen komoly adósságokat hátrahagyva elhalálozott. A nyomasztó anyagi gondok ellenére egy ösztöndíjnak köszönhetően Aix-en-Provence gimnáziumában folytathatta tanulmányait, ahol többek között Paul Cézanne volt barátja és iskolatársa. Kiváló tanuló volt, elsősorban Comte és Taine filozófiai műveit és a romantikus írók, Hugo, Musset és George Sand regényeit olvasta. A matematikát azonban sehogy sem tudta megemészteni, így az érettségi vizsgán újra és újra elbukott, s nem sikerült bizonyítványt szereznie.
1859-ben anyjával Párizsba költözött, az ezt követő két évben jobbára munka nélkül tengődött. Ekkoriban keletkeztek első írásai, versek és drámai próbálkozások, melyeknek sikertelensége igen megviselte. Neurózisát fokozta félresikerült kalandja egy Berta nevű közönséges és műveletlen kurtizánnal, akit nem kevés romantikus hévvel megpróbált „felemelni a sárból”, sikertelenül. E kaland tanulságait az 1865-ös Claude vallomása című regényében összegezte.
Élete 1862-ben vett jelentős fordulatot, amikor az Hachette kiadó értékesítéssel foglalkozó alkalmazottja lett, s csakhamar reklámfőnökké küzdötte fel magát. 1865-ben azonban felmondott s elhatározta, hogy a továbbiakban újságírásból és az írói munkából tartja el magát. Kezdetben főleg képzőművészeti kritikával foglalkozott, elsősorban a régi barát, Cézanne műveit elemezte, s ő írta az egyik első méltatást Manet-ról és az impresszionisták művészetéről. Közben egyszerre két művén is dolgozott: 1867-ben megjelent romantikus bűnügyi regénye, a Marseille rejtelmei, majd 1868-ban az írói hírnevét megalapozó Thérese Raquin, melynek előszavában Zola először hirdette meg a naturalista irodalom néhány alapelvét.
Ebben az időben fogant meg benne egy Balzac Emberi színjátékához hasonló, nagy ívű regénysorozat-terve, amely – az író eredeti elképzelése szerint – tíz kötetben mutatta volna be a korabeli társadalom kialakulását egy család fejlődéstörténetének tükrében.
„S tudod-e, lelkem, mi bánt tégedet?… Az, hogy magad is megcsalod a feleségedet. Na, hiszen nem azért hálsz másutt, hogy zabot hegyezzél. A feleséged bizonyára megsejtette a dolgot. Akkor meg hát mit vethetsz szemére? Azt fogja válaszolni, hogy te tanítottad rá, s erre aztán be kell fognod a kis szádat… Látod, lelkem, ezért topogsz itt, ahelyett hogy szétmorzsolnád mind a kettőt.” (Émile Zola: Nana)
A heves vérű, feltörekvő Rougonok és a terhelt, alkoholizmusra hajló Maquard-ok történetét feldolgozó ciklus, mely eredetileg az Egy család története a Második Császárság idején munkacímet viselte, végül 1893-ban készült el húsz kötetben. A monumentális műben Zola szándéka szerint egyfelől az öröklődés törvényeitől meghatározott családi „mikrokozmoszt”, másfelől az 1852 és 1870 közötti időszak társadalmi, gazdasági és szellemi miliőjét kívánta bemutatni, több-kevesebb sikerrel. Megvalósításán Zola példás buzgalmú hivatalnokként szorgoskodott: szobájában központi helyen és jól látható betűkkel a „Nulla dies sine linea” (Ne múljék el nap írás nélkül) felirat késztette állandó munkára, gyakorta egyszerre két regényén is dolgozott, ami oka lehet esetleg annak, hogy az igazán nagy sikert arató remek regények mellett, mint A patkányfogó, a Nana, a Hölgyek öröme és a Germinal, akadnak a ciklusnak gyengébben sikerült darabjai is.
A regényírás mellett tovább folytatta bámulatosan termékeny újságírói tevékenységét is, 1872-ben több mint 500 cikke jelent meg a különböző lapokban, 1875-től pedig – Turgenyev barátsága révén – rendszeresen publikált a szentpétervári Vesztnyik Jevropiban is. A szinte emberfeletti munka az elismertségen túl az anyagi jólétet is meghozta számára: a Párizs melletti Médanban házat vásárolt, itt fogadta íróbarátait, innen indult Maupassant pályája is.
„Ki meri azt mondani, hogy a munkás megkapta az őt illető részt a száz év óta hihetetlen mértékben növekvő gazdagságból és jólétből? Jól elintézték a munkást azzal, hogy most már szabad: igen, szabadon éhen dögölhet, s él is ezzel a jogával.” (Émil Zolta: Germinal)
Magánélete mindeközben váratlan fordulatot vett: az 1870 óta házas Zola beleszeretett neje szobalányába, s 14 éven át szerelmi viszonyt folytatott vele, melyből két gyermek is született. Házassága azonban nem bomlott fel, az író halála után özvegye is „elismerte” a gyermekeket.
1893-ban Zola megkapta a Becsületrend tisztje kitüntetést, ám az Akadémia halhatatlanjai közé soha nem sikerült bejutnia. Már javában dolgozott A három város című, erősen antiklerikális trilógiáján – melyet megjelenése után indexre is tettek -, mikor Dreyfus kapitány hívei meggyőzték a kémkedés címén elítélt tiszt ártatlanságáról. 1898 januárjában az Aurore című lapban megjelentette J’accuse (Vádolok) című nyílt levelét, amiért rágalmazás címén egyévi börtönre ítélték, s megfosztották a Becsületrendtől is. Ekkor Londonba menekült, ahonnan 1899 júniusában tért vissza, zsebében A négy evangélium című ciklus tervével, amely azonban befejezetlen maradt.
Zola halálát, melyet 1902. szeptember 29-én éjszaka gázszivárgás okozott, a mai napig szándékosan előidézett balesetnek tartják. Temetésén Anatole France búcsúztatta az írót, mondván „benne testesült meg egy pillanatra az emberiség lelkiismerete”. 1908-ban hamvait a Panthéonban helyezték el, az 1921-ben alakult Zola Társaság pedig a húszas évek óta minden év október első vasárnapján Médanban gyűjti össze az író híveit.
