Hét operát írt, de komponált több szimfóniát, versenyműveket, oratóriumokat, miséket, kantátákat, balettzenét, számos kamarazenét és sok kórusművet. Életének 83. évében elhunyt Szokolay Sándor, a hazai kortárs opera- és zeneirodalom kimagasló egyénisége.
Szokolay Sándor az alföldi Kunágotán született 1931. március 30-án műkedvelő muzsikus családban – nagyapja és édesapja is több hangszeren játszott, kórust alapított. Édesanyja érzékeny, mélyen vallásos asszony volt, az ő hatására pap vagy hittérítő szeretett volna lenni, s érdeklődött az irodalom iránt, szüleinek személyes ismerőse volt Szabó Lőrinc.
1947-től járt a legendás, Gulyás György karnagy-pedagógus vezette békéstarhosi zeneiskolába. Az itt töltött évek egész életére meghatározó hatással voltak, itt ismerkedett meg Bartók és Kodály népzenében gyökerező zenei világával. 1950-től zenei tanulmányait Szabó Ferencnél és Farkas Ferencnél folytatta a Zeneakadémián, ahol 1957-ben kapott diplomát. Békéstarhoson ösztönösen választotta a komponálást hivatásul. Két példaképe Kodály Zoltán és Németh László.
„Tőlük tanultam meg, hogy nekünk, magyaroknak, mindig ki kell mondanunk az igazságot. És hogy a tehetségnél fontosabb a tartás” – mondta egy alkalommal, hogy aztán Kodály filozófiáját követve ő is a hazaszeretetet és a hitet állítsa gazdag életművének középpontjába.
Diplomájának megszerzése után, 1957-től 1961-ig a Magyar Rádió zenei lektora és szerkesztője volt. 1966-tól 1994-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola középiskolai énektanár és karvezető, valamint zeneszerzés tanszakán ellenpontot, prozódiát és zeneszerzést tanított, 1982-től egyetemi tanárként. A hetvenes évek második felében a Magyar Televízió zenei lektoraként dolgozott. 1994-ben egyetemi tanárként nyugdíjba vonult, mostanáig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritusa volt. Több mint húsz társadalmi szervezet – köztük a Magyar Kodály Társaság, Magyar Zenei Kamara – munkáját segítette, előbbinek 1978-tól elnöke. 1994-ben – elsősorban egészségügyi okokból, s hogy csak az alkotásnak éljen – Sopronba költözött.
Első, teljességében vállalható szerzeményének az 1958-ban bemutatott, Ady nyomán született A tűz márciusa című oratóriumot tekinti. 1962-ben kezdett a Garcia Lorca drámája ihlette Vérnász megírásába, első operáján három évig dolgozott, a mai napig a legsikeresebb magyar zenedráma: tizenkilenc operaházban mutatták be. A magyar operamuzsika egyik megújítójának tartott Szokolay e műfajban még hat művet alkotott. Az 1968-ban bemutatott Hamlet komponálása közben negyvenszer nézte meg Laurence Olivier filmjét, a Sámson (1973) Németh László műve nyomán született (az író-polihisztor, akit Kodály mellett művelődési példaképének tekint, szegény diák korában anyagilag is támogatta őt). Az Ecce homo című passióopera (1984) alapja az Akinek meg kell halnia című Kazantzakisz regény. Gyermekeknek íródott a Csalóka Péter (1985), misztériumoperát szentelt Szent Margitnak (1995), a Szávitri Illés Endre meséje (1998), A bölcs Náthán (1998) pedig Lessing nyomán született.
„Kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki sem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla. A kimenetel azért fontos, mert valamit summáz. Igazából az a cél, hogy tegyük szebbé a világot az utánunk jövőkért. Mik a mi gyerekeink, a növendékeink, a barátaink? A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk” – vallotta a mester.
Szokolay Sándor – többek között Durkó Zsolt, Petrovics Emil, Bozay Attila, Szőllősy András társaként – egy nagy magyar zeneszerző-nemzedék egyik „utolsó mohikánjaként” hatalmas életművet hagyott hátra. Minden egyes hang kottába szedésével nyíltan hirdetve nem kisebb célért, mint egy jobb világért harcolt – műveivel és témaválasztásaival tudatosan vállalta ezt a küldetést. Sokak szerint ez a küzdelem érlelte Szokolay zenéjét nemessé, rendkívülivé. Szabó Dénes karnagy ezt így fogalmazta meg: „Ha rossz világ lesz, nehéz sorsuk lesz a Szokolay-daraboknak, ha jó, akkor sokat fogják játszani őket.”
Szokolay Sándort egész életében konok derűlátás, tüzes hit, egyszerre ellenállhatatlan lobogás és rendíthetetlen békesség jellemezte. Lutheránusként nevelkedett, de hite, amelyről azt vallotta, hogy számára „légzési forma”, mindig is szeretett volna egyetemes lenni.
Az alkotás mellett lelkesen szolgálta a magyar zenekultúra ügyét hosszú időn át. Volt a Magyar Kodály Társaság elnöke (1978), a budapesti Operabarátok (1985), a Magyar Zenei Kamara (1991-92), a Nemzeti Alapítvány kuratóriumának elnöke (1991-92). 1992-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. A zenei közélet harcaitól megfáradva csaknem két évtizede Sopronba költözött, és komponált rendíthetetlenül, illetve megmaradt a kodályi szellem hordozójának. A Kossuth-díjas zeneszerzőt 2013. december 8-án, vasárnap, soproni otthonában érte a halál.
Szokolay Sándort 1960-ban és 1965-ben Erkel Ferenc-díjjal, 1966-ban Kossuth-díjjal, 1987-ben és 2001-ben Bartók-Pásztory-díjjal tüntették ki, 2002-ben megkapta a Corvin-láncot. 1976-tól volt érdemes művész, később a kiváló művész címnek is birtokosa lett. Magyar Örökség-díjjal is elismerték munkásságát 1998-ban. 2008-ban Prima-díjat, 2011-ben pedig Artisjus-díjat kapott.
Szokolay Sándor több mint hatszáz művet komponált, ezek között találhatók szimfóniák, oratorikus művek (Istár pokoljárása, Hódolat Kodálynak, Magyar zsoltár, Jobbítsd a nemzetöt, Október végi tiszta lángok, Télvégi Tavaszváró), kórusművek, versenyművek, szóló szonáták, dalok. Egyik legutolsó alkotása a Széchenyi István halálának 150. évfordulóján komponált Organum Hungarorum című kantáta. Műveinek központi témája az ellentétek megfogalmazása, az utóbbi évtizedekben a magyarság és a nemzeti identitás problémája ihleti. Vásáry Tamás szavai szerint népzenei forrásból és a nagy európai tradícióból merítve alkotta meg egyéni stílusát csupán arra törekedve, hogy jó és szép zenét írjon.
